IX.
IX.
Reggel ott bújtam az apám ölébe, de egyszerre csak hónaljon fogott, a levegőbe emelt, aztán a padlóra állított és azt mondta:
– Na, most megint megpróbáljuk... mondd szépen utánam... egy, kettő, három, négy, öt, hat, hééét..., nyolc, kilenc, tíz. Aztán majd tovább... Nahát...
Az ablakon betűzött a nap, a papom az ajtófélfának támaszkodott és szomorúan pislogott felém.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat... nyolc, kilenc, tíz.
Az apám toppintott a lábával, majd a szeme még búsabban nézett rám, mint a papé.
– Bosszantani akarsz, vagy buta vagy...?
Nem úgy van – hallatszott az ajtóból.
Tehetetlenül álltam, dacosan a földfelé szegtem a fejem, éreztem, hogy mélyen elpirulok... De a papom előrelépett:
– Nincsen tehetsége a számoláshoz, szegény megboldogult bátyám még harmincéves korában is elvétette az összeadást, különben pedig kitűnő ember volt... Kezeskedem, hogy ő okos fiú és... – hirtelen elhallgatott, pedig a száján már ott parázslott kedvenc mondása: hívő ember lesz. De apám olyan fennakadt tekintettel nézett rá, hogy erősködni kezdett és bizonyítgatta igazát... Az ablak előtt megállt a szomszédasszony, egy piszeorrú, csúfolódó hímzőnő, nyakán a bőrt föl-le huzigálta, utánozta a papom gégejárását, mely élénk beszéde közben furcsán mozgott ide-oda... Az apám elmosolyodott, nem válaszolt. A doktor úr beteghez megy – mondta a pap zavartan és igen komikusan... Aztán kézen fogott engem, valami égett belül, alig értünk a kertbe, kitört belőlem sírva és apránként:
– A Bandi is tud számolni... A Géza is tud... Németül is tud... – És a felszakadó szavak könnyeimmel elkeveredtek, de megnyugodtam nála, mintha éhesen könnyezve kenyeret ennék, szepegve elcsendesedtem a térdein.
Na látod, az apád! – csitítgatott – bizonyára nem tart téged butának. Őt is az bántja, hogy nem az ő fia, hanem a Bandi meg a Géza tud számolni...
És hamarosan húsz számjegyre oktatott ki, miközben igen sokat pislogott, ez az arany ember, az a félszeg baptista pap, ez a drága tiszta lélek, aki négyéves koromban eszemet és szívemet ápolgatta.
