X.
X.
A város közelében a kültelken laktunk. A házunk előtt hatalmas területen a bolgár kertészek földjei terültek el és ezen túl a hegyek alatt a vonatok olyanok voltak, mint az apró játékkocsik. Errefelé óriás gyárkémények szelték át a levegőt... A gyárak szaggatott sípolása és messzi mozdonyok elnyújtott füttyentése hallatszott. Estefelé a villamosról és a gyárakból özönlő csajkás horgadtfejű munkások vonultak el az ablakunk alatt... Az utca, ahova sohasem engedtek egyedül, számomra meseszerű, idegen világ volt... A mezítlábas, maszatos utcagyerkőcök gyakran lejtettek diadaltáncot a bolgár földek előtt, meglopták a karalábé-ültetvényeket, harcban állottak a fiatal, dorongos bolgárokkal, sátort építettek és kalandos életet éltek húsz lépésre a szemem előtt, a kocsiút lejtős homokos alján, a házak és a földek között... Az aprók üdvök: örökös hajkurászó kedvük, rikkantásaik, melyek, mint a röppentyűk pántlikázták a levegőt, viháncoló játékosságuk, az életnek ez a felhabzó pezsdülése könnyekké forrt a szememben... Mint az üvegre pingált angyalok, álltam némán az ablakokban. Anyám féltve őrzött hűvös északon fekvő szobáinkban. Csendesedő szomorúságommal e hancúrozó örömök után ott ténferegtem a bútorok árnyékában, kinyitottam a szekrények fiókjait, ahonnan gyenge naftalinszag áradt és ijedt, pici pillék táncoltak a levegőbe...
Egyszer kertünkből karalábét téptem, beteges sóvárgással őriztem és csak egy hét múlva kóstoltam meg, akkor pedig már elszáradt.
Nappal az utcák néptelenül ásítottak a házunk előtt, de estefelé mindenfelől, mintha föld alól támadtak volna, hullámzóan munkások jöttek, súlyos lépésekkel, görnyedt háttal, mintha láthatatlan óriás köveket hengergetnének... Ezek a szegény, nehéz, tiszta pillantású emberek érdekeltek engem: "Mit csinálnak ők azokban a sima, hatalmas épületekben?" Különösen egy közeli gyár izgatott, amelynek kis kapuján egész nap egy teremtett lelket sem láttam kifordulni...
Kánikulás időben nagybátyámmal épp sétára mentem, amikor megálltunk az árnyékban, szemben a gyárral. Rábámultam egy ablak dróthálójára, melyre izzón tűzött a nap és egy ember derékig meztelenül, lihegő szájjal, levegő után kapkodva, kinyújtott karral, mellyel az ablak tetejébe fogódzott, szinte ráfeküdt a dróthálóra, mint a pilledt pillék a virágokra. Valaki poharat tartott a szájához, de olyan izgatottan habzsolta volna, hogy a víz az ajka szélén kilöccsent és tátott, meredt szájjal, meztelen testével hirtelen lezuhant. A pohárral fölébe hajoltak és mi csak az üres drótháló láttuk, keretében az izzó nappal.
Ezerszer gonoszak – sziszegte nagybátyám a fogai közt.
