Fenyő László: MÁRCIUSI IDILL • Szakács László regénye
Fenyő László: MÁRCIUSI IDILL •
Szakács László regénye
Szakács László regénye
Ennek a regénynek nincsenek emberi hősei, csak szereplői vannak. Hőse a bor, mely éjszakánként kótyagossá dönti a bikanyakú bérlőt, hőse a söntés, ahol kápláni segédlettel Fascista asztaltársaságot alakítanak a kisváros előkelőségei; hőse maga a szemetes pletykák, szűkeszű intrikák kisvárosa, ahol a főjegyzőt kakaótolvajlással vádolhatják – ez a reménytelen, sárbahúzó atmoszféra: menthetetlenül el kell pusztulnia annak, aki különb a többinél. Szerencsére Gém Péter segédjegyző, az írásmű legtöbbet elmélkedő szereplője, egészséges ösztönű, romlatlan idegzetű fiatalember, elmélyedő hajlandóságai ellenére, a középszerűség minden jegyével. Természetes tehát, hogy kezdeti elkedvetlenedéseit, társadalmi kudarcait, katzenjammerjét csakhamar legyőzi és kigyógyul gátló idealizmusából is, hogy farkas legyen a farkasok között.
A történet, amelyet az író e «lelki fejlődés» támogatására segítségül hív: nem valami bonyolult és nagyigényű. De összebonyolítják kissé a nem egyszer fölösleges, az elbeszélés menetével organikus összefüggést nem tartó részletek.
Regénykompoziciónak nyomát sem találjuk. Szakács mindent az elbeszélés sodrára bíz – és mintha megvetné a nálánál tapasztaltabb írók technikás mesterkedéseit, amellyel a regény belső hibáit áthidalni, kibélelni, elsimítani igyekeznek. Írása így szembetünőleg elbeszélések laza sorozata, amelyek csak egy hajszálvékony befejezés pointjében találkoznak össze. Bizonyos viszont, hogy ez elbeszélések között sikerült is akad; nem egy önállóan talán még helytállóbb volna (pl. a bérlő éjszakai féltékenységi jelenete).
Amilyen túlegyszerűsített a regényszerkesztése, olyan csetlő-botlók, kedvesen ügyetlenek a dialógusai is.
Figuráit a mozikép ötletszerűségével hozza mozgásba és ejti ki a cselekményből. A körorvosné pl. a regény elején démon («hegyesre fent körmeit vadul belevájta a fiatalember gyanutlan bőrébe»), a regény közepén újra démonkodik (l. lábrugdosás az asztal alatt) – és ezzel befejezte regénybeli pályafutását. Az író sejteni engedi, hogy a továbbiakban fütyül Péterre, mert nem volt hajlandó ellenfelük, a főjegyző ellen indított hajszához kompromittáló adatokat szolgáltatni. Ez az indokolás, úgy teszik, pszichológiátlan. Az ilyen öregedő vadmacska nem igen szokta a politika mögé helyezni esetleg utolsónak kínálkozó szerelmi alkalmát. No meg aztán, ha csakugyan fontos az a politika: rutinos dáma létére tudta volna a módját, hogy összekösse a hasznosat a kellemessel.
Szakács elbeszélést a legtöbb helyen túlhangosnak érzem. Mindenre van három-négy jelzője, helyenként jók is. Mintha szeméből az érzékelt szinek vérmesebben verődnének vissza, mint ahogy a gramafonlemez is sokszor megduplázva adja ki a beléénekelt hangot. A fiatalság bősége ez. És valóban: Szakács munkájának komoly ígérete az a frissen buggyanó elbeszélő kedv, amely ma még ugyan az élnitudó ember önzésével szeret belefelejtkezni szívénfekvő vagy kellemes részletekbe: de talán kevesebb súlyt helyez majd idővel természetes hangjának jócsengésére, hogy az művet szolgáló eszközzé nemesüljön.
A március idillt írója különben Móricz Zsigmondnak ajánlja és ez az ajánlás több egyszerű tisztelgésnél: köszönet a Forrásnak, amelyből merítenie öröm volt.
