IV.
IV.
Hajnalban értek haza.
Valami nagy, nehéz fáradtságot érzett magán. Leült, lehúnyta a szemét és mégegyszer elzajlott előtte minden. Magda nagyon kedves volt, folyton mosolygott. A ruhája olyan, mint a teste, halvány rózsaszín… Kedvesen símult hozzá táncközben. Őrült gondolata támadt, hogy itt, mindenki előtt magához szorítja… és… Hanem egyszer, amikor erősen magához szorította a leányt, az tágra nyitotta a szemét:
– De Péter…
Neki nem szabad. Nem is tudja, mi történt, mit mondott egész este… Ivott, sokat ivott és most itt kavarog benne minden, nagy, nehéz fáradtságban.
Az anyja bejött.
– Drága voltál, Péterkém – mondta, – nagyon drága – és megsimogatta – feküdj le, aludj sokáig, pihend ki magad… – Kiment. Utána itt imbolygott az a könnyű, maró, finom illat, amely velejárt. De most, mintha az illat is fáradt lenne, lassú, kínlódó, halódó.
A nyitott ajtón néhány szó.
– Igen – mondta az anyja – az eljegyzés is meglehet két hét mulva, ne halasszuk. Aztán csendes motoszkálás, ásítás, mozdulatok, a világ elalszik. Csend.
