II.
labirintusában, édes,
mérve e végtelen-véges
kanyargás rózsaszín üreit,
tangensben a halánték felett,
követve valami kék eret,
nem jut messze: szemedbe esik,
Lelkedre tapad:
s eped és apad,
és fáj és fájat, és vásat és vás,
kik néha lihegnek: Eressz el!
s néha sziszegnek: Vessz el!
s ölelésük csak annál tapadóbb,
e bűvös körből: “Nézd, a pad alatt
kis kutyád…!” – mondjuk. “Nézd, a madarat…!
– S nézzük szomjasan és csüggedten.