I.
I.
Nem hirdette fekete zászló irodalmi, művészi és tudományos társaságaink ormáról, hogy soraik közül ismét elszólított valakit a halál; tudniillik nem volt tagja sem a Tudományos Akadémiának, sem a Kisfaludy- és Petőfi Társaságoknak, de hosszú hat évtized folyamán Keszler József “csinált” költőket, írókat, művészeket, tudósokat a múzsák magyar szentélyei számára. És itt nincs szó a befolyásos ujságírónak személyi pártfogásáról tagválasztások alkalmából, csupán arról a magasabb értelemben vett hatásról, amelyet a napi kritikának egy-egy uralkodó szelleme alkotó agyvelőkre gyakorol, önkéntelenül is irányt szabván a munkának.
Mert hatvan esztendőn át sohasem vitatott tekintéllyel kritikát gyakorolni: feltétlenül olyan szellemi penetrálás, amelynek következményeit nem lehet sem megmérni, sem ellenőrizni, de el kell fogadni, mint maradandó tényezőjét kultúránknak.
Ujságíró. Csak ujságíró. Könyv alig maradt utána, csak egy egész könyvtár, hatvan esztendőnek tudással, ízléssel, felelősségérzettel megalkotott cikk-áradata, azonfelül pedig – és éppen ez az, amit nem lehet megállapítani – egy-egy vonás írók és művészek arculatán. Mert az ilyen kritikus nemcsak terméketlenül bírálgató nagybácsi a háznál, de titokzatos ős is, nemzedékről nemzedékre, hol üdvös, hol – bizonyára – kevésbé üdvös hatással is.
