II.
II.
Keszler József a kritikusok ama fajtájához tartozott, amelyből három egyed telik ki, úgymint: művész, szakértő, és műélvező. Működésében és fejlődésében sokkal döntőbb ez a hármas alaptermészete, mint Párisban szerzett francia kultúrája, amely humamisztikus műveltségének latin és görög televényébe eresztette gyökérszálait. Három mesterétől: Saint Beauv-tól, Taine-től és Sarcey-től mesterségének csupán módszereit sajátította el: intimitásokkal való magyarázatát az egyéniségnek, minden szellemi munka gyökeredzését korban és környezetben, a bírálat józan világosságát, végül negyedik mesterétől, a francia néptől: ízlést és epigramatikus tömörséget a formulázásban.
Hogy, hogy nem, születésénél fogva valahogyan alkotóművész az ilyen kritikus, akinek elsősorban önmagával szemben alkalmazott kérlelhetetlensége elnémította a maga dalát, félredobta palettáját, szétzúzta agyagmintáját; egyébiránt a művészet törvényein való tépelődés megöli a művészi alkotáshoz szükséges elfogulatlanságot is. Az igaz bíráló első áldozata: jómaga. Szívében hord költőt, festőt, szobrászt, zenészt, – csak így lehet igazán hozzáértő és műélvező. Mert nem mindenki élvezi a mestermunkát, amelyhez ért. Valamire helyesen rámondani: ez jó! – és betelni a mű szépségével, ujjongva a gyönyörtől: más. Keszler lelkéhez oda volt nőve mindaz, amihez értett.
– Hát a zenéhez is értesz? – kérdezték tőle egyszer.
– Nem értek – vallotta be –, de ami több: szeretem.
