III.
III.
Meg se szappanyozta magát, kikelt a fürdőkádból, bosszúsan öltözködött, aztán a verandára szólt.
A gyászruhás nő belépett. Ismét tele lett vele a fogadószoba. A fehér üvegcsillár, mely ezen a borús, téli délelőttön összes villanygyertyáival égett, elsötétedett tőle, mint valami fekete fellegtől.
Künn szállingózott a hó.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Esti.
A hölgy nem válaszolt. Csak sírvafakadt. Vékony, szepegő, öregasszonyos nyifogással nyelte könnyeit.
Ennyit lehetett érteni:
– Segítsen… segíteni… segíteni…
– Szóval: segítség.
Fátyolát közben fölhajtotta, hogy megtörölje nedves arcát. Sötétzöld szeme volt. Sötétzöld szemét zuzmarás tincsek keretezték, melyeknek még nem volt elegendő idejük megőszülni. Ezek a zilált, majdnem tébolyult fürtök kibomlottak a kalap fekete eresze alól.
– Az özvegy – gondolta Esti –, a porbasujtott özvegy. Rémes.
Az asszony trombitálva fújta az orrát, nem törődött azzal, hogy közben elcsúful, nevetségessé válik. Zavarában esernyőjét is behozta, mintha nem merte volna künn hagyni a verandán. Szorongatta kezében, csöpögő vége egész kis tócsát csinált a tükörfényesre kefélt padlóra, piszkos, kásás hólé csurgott belőle. Esernyője a szó szoros értelmében sírt.
Cipője, ruhája is sírt.
