II.
II.
Dühösen csöngetett.
Jött a szobalány. Megállt a fürdőszoba küszöbén.
– Jolán, – kiabált feléje Esti, már a kádból – Jolán! Hát teljesen megőrültek maguk? Beengednek ide mindenkit.
– Nem én engedtem be. A Viktor.
– Hová?
– A verandára.
– De ez itt volt. Itt, az orrom előtt. Hallatlan. Mit akar?
– A nagyságos urat keresi. Már többször járt itt.
– Milyen ügyben?
– Azt nem tudom. Talán irodalmi ügyben – tette hozzá a cseléd, egyszerüen.
– Irodalmi ügyben – ismételte Esti. – Gyűjteményes munkákat akar elsózni. Kéreget. Valami szélhámosnő. Besurranó tolvaj. Összeszedhetett volna mindent. Elvihette volna az egész házat. Ezerszer mondtam, hogy a koldusoknak adjon valamit, aztán menjenek isten hírével. Csak pénteken fogadok, tizenkettőtől egyig. Egyébkor soha. Értette? Akkor is be kell jelenteni, aki jön. Most nem vagyok itthon. Senkinek. Meghaltam.
– Igenis – szólt a szobaleány.
– Tessék? – kérdezte Esti kissé meghökkenve azon, hogy ezt ilyen gyorsan, ilyen magától érthetően veszik tudomásul. – Szóval küldje el. Majd pénteken. Tizenkettőtől egyig.
A szobaleány miután hallotta, hogy a víz locsog és gazdája fürdik, indult. Könnyű léptei már a másik szobában suhogtak. Esti utánaordított:
– Jolán!
– Parancsol?
– Mondja meg neki, hogy várjon.
– Várjon?
– Igen. Mingyárt készen leszek.
