VI.
VI.
Esti jóval kevesebbet hallott, mint amire fölajzotta magát.
Végtére ezek azok az igénytelen – és érdektelen – panaszok, melyeket az élet termel, jobbára gyárilag, ijedelmes egyformasággal. A nagyüzem nem engedi, hogy eredetit alkosson.
De talán épp ez a képzelethíjasság lepte meg, ez a szürkeség és elcsépeltség: az, hogy ilyen selejtes árukat tettek eléje s ezeket mégis végzetként viselik egyesek, akiknek kiosztották.
Ezt gondolta:
– Nincs több?
És várt.
De nem volt több. Elfogyott.
Esti leült. Odafordult az asszonyhoz:
– Mivel segíthetek?
Egy összeggel, mely nem nagy – neki igazán semmi lehet –, de vele pillanatnyilag talpraállítható az egész boldogtalan, jobb sorsra érdemes család. Mindezt nem szabad félreértenie. Nem alamizsnául vagy ajándékul kérik ő, meg a szerencsétlen, beteg gyermekei, csak kölcsönkép, melyet szorgalmas munkájukkal meg fognak szerezni, ha kell ledolgozzák, természetben, itt, vagy egyebütt, mindenesetre visszafizetik az utolsó fillérig, a legutolsó fillérig, pontos, havi részletekben, melyeket előre is meg lehet határozni.
Estit ez dühbe hozta. Ezek mindnyájan ilyen üzletet ajánlanak, kecsegtető tőke-gyümölcsöztetést. Szigorúan kapitalistaalapon állanak. Olyan korrektek, hogy hozzájuk képest a Bank of England szinte megbízhatatlannak látszik.
