VIII.
VIII.
Levelet kapott tőlük, melyet mind az öten aláírtak. A levél hosszú volt. Így kezdődött: “Méltóságos Urunk!”
Eszerint új társadalmi rangjelzést kapott, kinevezték, előléptették, a saját hatáskörükben.
Ezt írták: “Méltóságod szíve…” Esti a szívéhez kapott. A méltóságos szívéhez.
Azt az ígéretét, hogy a kisebbik lányt esetleg bedugja majd valamelyik közkórházba, vagy hova, maga se vette komolyan. Ezt inkább tapintatból tette, formaságból, csíszolt stílusérzékére hallgatva, hogy a búcsúzkodás pillanataiban az özvegy figyelmét elterelje az összegről, melyet az akkor csúsztatott kopott táskájába s gondolatát egy még el nem ért szolgálatra irányítva, a reménység várakozását fölcsigázva mintegy újra zavarba hozza s ezáltal megbolygassa, csillapítsa esetlenül folyamatos, mindig ismétlődő hálálkodását, melyet már igazán nem birt el idegrendszere.
Esti délelőttönként, mikor fölébredt, az ágyába szokta vitetni telefonját. Odatétette párnája mellé, meleg paplanja alá, mint mások a macskát. Szerette ezt a villamos állatot.
Amíg a pihentség jóérzésével kinyújtózkodott a párnákon, a széles ágyában s dőzsölt a nyugalomban, leemelte a hallgatót, bemondott egy számot. A város az ágyába jött. Még álmosan szolgák éber hangjait hallotta a drót másik végén, egy messze szanatórium reggeli zenebonáját. Az intéző-orvost kérette oda, aki ifjúkori barátja volt.
Mondjátok csak, van szabad ágyatok? Az, kérlek, soha sincs, de mindig lehet valahogy csinálni. Csak jöjjön el a kislány az anyjával és az okmányaival, majd meglátjuk.
Pár nap mulva aztán az orvos szólította föl. Értesítette, hogy pártfogoltját fölvették.
