13.
13.
A lány lement, beszélgetők álombaringató halk hangjai duruzsolnak felém, a holdsütötte Duna észak felé olyan végtelen, mint a tenger, most már Belgrád felé közeledünk, meg fogom várni Belgrádot.
– Megengedi, hogy leüljek magához? – hallom hirtelen magam előtt a román fiú jól ösmert hangját, ime, most lágy megint, barátságos, kérlelően hízelgő.
– Tessék.
– Monsieur igazán Budapesten száll ki?
– Ott.
– És Bukarestben most járt először?
– Először. Nem is hiszem, hogy egyhamar megint odakerüljek.
Hallgat. Pedig érzem, beszélni akar. Szóból hidat építeni eléje? Nem, inkább a hallgatást terítem beszélhetnékje alá, puha szőnyeget, melyre rá fog lépni. Kényszerítem, hogy rálépjen.
– Érzem, silány embernek tart, mert nem tudok elviselni egy kis kényelmetlenséget. Pedig lássa, inkább magamra veszem a nagyobbikat, három éjszaka álmatlan fáradtságát. Nem bírom a tömeget, nem bírom a szagokat, kigőzölgéseket, ma odaát voltam a másodikon, az ájulás környékezett. Nem tehetek róla, ilyennek neveltek.
– Igen.
A legjobb replika. Jelzi az érdeklődést, a figyelmet. Ki nem mondott, de szuggesztív kérdésnek tetszik. Nem erőltet, nem gondolkoztat, közben másfelé gondolhatok. Tovább.
– Uram, el tudja képzelni, milyen volt az én gyermekkorom? Elmondom. Holnap kiszáll, úgy sem látom többé. Apám generális, gazdag is azonfelül. Tizenkilencben Budapesten járt, igen. Házunk kert közepén, a Calea mellett, a királyi palota közelében, a régi Bukarestben maga is beillett palotának. Már húsz év előtt fürdőszobánk volt, nagyobbat nem mondhatok, uram.
– Igen.
– Anyám gyönyörű karcsú asszony volt, fekete – mint én. Még ma is szép. Tizennégyéves koromban még ő fürösztött. Hallatlanul imádtam, talán még ma is. Az apám pedig…
– Tudom. Az Ödipusz-komplekszum.
– Tessék?
– Csak úgy magamnak mondtam.
Hallgat. Valahol, nagyon messze, nagy világosság dereng, vörösessárga. Átkiáltok a másodkapitányhoz, aki fáradhatatlanul sétál, három oldalról környékezi a kormányos kunyhóját. Igen, az már Belgrád. Félóra még.
– Uram, ha valahol találkozunk az életben, megígéri, hogy nem fog utánam érdeklődni? Nem kérdezősködik, nem ösmer?
– Megigérem.
Pedig most omladozik az a fal, ami eddig ettől az ifjú embertől elzárt. Valami hajlandóságot érzek iránta.
– Mert csak úgy tudom elmondani, amit most elmondandó vagyok.
– Igen.
– Gyűlöltem az apámat. Pedig jó volt hozzám. Szüleim hálószobája és az én szobám között két nappali terem volt. Éjszaka néha fölébredtem, átlopózkodtam, az ajtajuknál fogcsikorgatva hallgatóztam. Még a széltől is óvtak, minden kívánságomat teljesítették. Esküvel állták volna, hogy jó, hogy tiszta vagyok. Pedig már tízéves koromban elcsábított egy idősebb pajtásom – istenem, ahogy azt már lehet – a kertünkben. Mindent tudtam és még többet. Hittanra például egy öreg pópa tanított, persze nálunk odahaza. Hiszen csak tizenötesztendős koromban küldtek nyilvános iskolába. Össze-vissza beszélek, bocsásson meg, uram.
– Igen.
– Szóval ez a pópa furcsa dolgokat cselekedett velem. Ha jól tudtam a leckémet, ami elég gyakran esett meg velem, hiszen eszes gyerek voltam, odaállított maga elé, szájába tett egy darab mézes cukrot, aztán megcsókolt, a szájamba csúsztatta a cukrot. Gusztusos dolog, ugy-e?
– Igen.
– Volt egy vén dajkám, ej, erről inkább hallgatok. Mást fogok elmondani. Mért? Uram, most már muszáj. Eddig úgy sem mondtam el senkinek. Talán ez volt a baj.
– Igen.
– Útálkoztam, ezzel az útálkozási teherrel a lelkemben éltem egy elkényeztetett, tejben-vajban fürösztött gyermek életét – de a szüleimnek nem mertem szólni. Most aztán…
Hallgat. A födélzet csaknem üres. A szél egészen elállt.
Halkan beszél, szinte suttogva.
– Az édesanyám. Én voltam a bizalmasa. Járt hozzánk egy szőke, elegáns ember, külföldi diplomata. Ez az ember – hát igen, ezt az embert szerette az édesanyám. És én tudtam, akkor is tudtam már, amikor még nem mondta el nekem. De elmondta – tizenhétéves voltam. Ez az ember megcsalta gyönyörű édesanyámat – otthagyta rútul, elutazott. Uram, maga most azt kérdezhetné, nem volt-e semmi szolidáris érzésem az apám irányában?
– Igen.
– Hát megmondhatom: nem volt. Akármennyire természet ellen való dolognak tartom ezt most már, de nem volt. És tudja-e, uram, mi lett abból, hogy imádott édesanyámat boldogtalannak láttam? Nem tudhatja. Megfogadtam esküvel, hogy minden nőt, aki utamba kerül, lehetőség szerint boldogtalanná fogok tenni. Gyerekes dolog, ugy-e? Föláldozom a nőket azon az oltáron, melyet képzeletben édesanyámnak emeltem.
– Igen.
– Mert édesanyám volt eddig első és utolsó szerelmem.
– Igen.
– Úgy mondja ezt az Igent, mintha tudta volna. Pedig nem tudhatta. Szóval, elkezdtem garázdálkodni. Volt egy társalkodónőnk, ugyanolyan nemzetbeli, mint az a diplomata. Szép, jócsaládbeli lány. Azt hiszem, az édesanyám nemcsak tudta, hanem elő is segítette a dolgunkat. Eseményeket meg is lehet rendezni. Az a lány teherbe esett, annak a lánynak gyermeke született. Hogy mi történt a lány szülésekor, arról hallgatni akarok. A gyermek meghalt – istenem, meg kellett halnia – érti? – Meg kellett halnia! A lány nincs börtönben, én sem vagyok börtönben.
– Igen.
– Szörnyen megbosszultam magam a nőkön. Azt hazudtam, szeretem őket. Oly könnyen hulltak az ölembe, végzetesen könnyen. Nem mondom, hogy mind szűz volt. Gyakran megelőzött valaki. Tudja, hol találkoztam még a legtöbb tiszta lánnyal? Csodálkozni fog. Párisban, igen, uram, Párisban! – Ott lakom most. Ott is hazudtam, csaltam – milyen gonosz voltam! Talán csak ép hogy nem gyilkoltam!
– Igen.
– Igen, igen! – Uram, mért kell mindezt elmondani magának? Elmondom, mert erre úgysem lehet ráeszmélni! Uram, tegnap nagy boldogság ért engem – olyan, amilyet eddig remélnem sem lehetett. Uram, ne nevessen ki: beleszerettem abba a lányba, akivel maga annyit beszélget! Belészerettem boldogtalanul – hiszen nem ért meg engem, én sem értem meg őt! Tegnap szinte kéjelegtem a boldogtalanságban – boldog voltam! De csak tegnap! Ma már nem bírom – ma már úgy érzem, hogy közel vagyok az öngyilkossághoz! Uram, meghalok, ha nem kapom meg azt a lányt!
– Igen!
– Nem tehetek róla, szörnyen bánt. Mit nekem, egy nővel több vagy kevesebb, – mondottam magamnak. – Itt van ez az idősebb ember, idősebb nálam, – így akartam mondani – furcsaképpen az jobban tetszik ennek a bűbájos kis nőnek, mint én, gyakorlott Faublas lovag és eddig telhetetlen Don Juan, aki most tragikusan megbuktam. Azt akarom még mondani, hogy azért nem haragszom magára, akiben nincs annyi – gonoszság, hogy segítse első szerelmemet kéjbe, nem pedig a Duna vizébe temetnem! Jó éjszakát!
Fölkel.
– Álljon meg, uram, – szólok, fölkelek magam is és karjába fűzöm karomat. – Itt vagyunk Belgrád előtt, ma egész éjszaka pihen a hajó, két éjszaka virrasztása után pihenni kell magának is. Ezennel meghívom a kabinomba.
Nem így akartam, isten látja lelkemet. Ellenállhatatlan kényszer alatt cselekedtem.
Hallgatásommal és rövid igen-eimmel kisimogattam belőle legbensőbb titkait, beszédével kisimogatta belőlem egy nem akart akarásomat.
Gyönge vagyok.
