Lányi Viktor: ANNA PAVLOVA
Lányi Viktor: ANNA PAVLOVA
A művészi táncnak tömérdek iskolája, irányzata versenyez manapság az elsőbbségért. Zenei festői szobrászi és irodalmi velleitások tombolják ki magukat egy-egy világotjáró tánc-csillag produkciójában. Történelmi stílusemlékek, élő race-elemek, elméletiségek, elvontságok, az egyéni táncösztön változatos leleményei szaporítják a mozgásművészet formáit. Mindezek mellett él és – ha nehézkesen is – a kor változó ízléséhez alkalmazkodik a tömegtáncnak természeténél fogva konzervatív válfaja, az opera-ballet. Az orosz szinpad-művészet merész újítószelleme a század elején ezt is fölfrissítette. A festői fantasztikum és a zenei kifejezés lehetőségeinek mélyebb kiaknázásával újfajta «Gesammtkunstwerk»-et teremtett a balletből. Az orosz cári ballet háborúelőtti nagy szenzációja még ma is eleven emlék. Talán ez az oka, hogy közönségünk eleinte némi csalódottsággal fogadta Anna Pavlovát, aki társulatával az operaballet hagyományos stílusát látszik képviselni. Való-igaz, hogy ebben a ballet-stílusban nincs semmi forradalmi. Szabályos quadrile-ok, szép szimmetriák, a lábtechnika bravuros tökélye, a mozgások kecses harmóniája, architektónikusan elképzelt csoportok és tablók, majdnem sablonos pantomimhatások ujulnak meg itt, úgy ahogy operai táncbetétekben megszoktuk. A mozgások abszolut fegyelmezettsége és egyöntetűsége sem ujdonság ma már. De mégis van valami megkülönböztető árnyalat a Pavlováék balletjében. Ezek a válogatottan szép, sudártermetű, finomcsontozatú táncosok és táncosnők valami álomszerű átszellemültséggel lejtik a francia ballet ismert figuráit. A nyugatról készen, ajándékba kapott stílust üde és őszinte átélő-képesség nemesíti meg, álmatag odaadás, amelynek gyermeki alázatában egy művészetteremtő nemzeti géniusz romlatlan szépérzéke válik beszédessé. Gavottejuk, menuett-jük, vagy pas-de-deux-jük mélabús eleganciája inkább emlékeztet Turgenyev nemesi udvarházainak imbolygó jegenye-fasoraira, mint Versailles józanul kicirkalmazott kertészeti remekeire.
A mereven formalisztikus művészet fölött lebegő öntudatlan poézis majdnem érdekesebb és megkapóbb, mint Pavlova tökéletes star-produkciója, amely a finom keretben csillog és kápráztat. De azért voltak momentumok, kivált az egyszerűen és hangulatosan beállított Chopin-balletben, amikor az egyéni zsenialitása túlsugárzott az együttesen és megragadó közvetlenséggel hullámoztatta végig a nézők idegein a tánc örök démonizmusát.
