Ignotus Pál: AZ ISTENI DÍVA • Bemutató a Vígszinházban
Ignotus Pál: AZ ISTENI DÍVA •
Bemutató a Vígszinházban
Bemutató a Vígszinházban
A darab sokkal jelentéktelenebb, még harmatos angolszász humorában is bágyadtabb, még charlestonbetétes mókáiban is igazságosabb, semhogy érdemes legyen levágni. S igazságos dolog sem volna: hiszen, tudjuk, ezt a vígjátékot nem a maga érdemei miatt importálták hozzánk, hanem a nagytehetségű, népszerű szinművésznő kedvéért, akinek számára testhezálló slágerszerepet véltek benne felfedezni.
Fedák Sáriról van szó, akit joggal nevezhetni a kicsattanó, egészséges optimizmus legreprezentánsabb és leghangosabb szinésznőjének. Tüneményes asszony, csodálatosan magabízó és fesztelen. Minden gesztusba, minden komédiába valósággal fejest ugrik s fáradhatatlanul ficánkol benne. A raccsolásban ugyanolyan ernyedetlen, mint a csípőriszálásban és merev mosolygásban. Nem fél ugyanazt a trükköt egymásután százszor is elismételni; valahányszor a szoknyáját felkapja, hogy kombinéja zsebéből kihúzza a zsebkendőjét, mindíg olyan diadalittasan néz körül, mintha megigézte volna az emberiséget. Vitalitása elönt körülötte mindent, a szinpad szinte szétfoszlik mögötte. Az előadásnak minden pillanatában csak őt látja, hallja, érzi az ember – s ez éppen a baj.
Egy pincsivel a kezében lép a szinpadra, kofferekkel megrakott automobilból ugrik a közönség elé. Taps fogadja, s ő, nem törődve darabbal, előadással, percekig integet a nyájas közönségnek. Nagyon jóban van a nézőkkel s ezt nem győzi bizonyítani; minden vicce után önelégült, huncutkodó meghittséggel kacsint a földszintre. Teljes odaadással komédiázza végig komédiás-szerepét; a hősnőnek, a szeszélyes dívának kellemetlen modorát néha ijesztő élethűséggel utánozza. Sie sucht nicht zu gefallen – írta volt róla egyszer Kerr; s csakugyan, a végén nem győzi az ember kivánni, hogy fékezze kissé a művésznő ezt a nagyon is önfeláldozó, harsány szerénységet, – ezt a nagyon is vidám egészséget, jukkerséget, temperamentumot.
Az Isteni dívában sok kitünő szinész játszik; valamennyijük erőfeszítése szétporlad a darab lendülettelenségében s a címszereplő játékának túlságos lendületében. Áll ez Somogyi Erzsire is, akiről külön kell szólni, mert a Búzakalász óta most játszik először magánszinházban. Ritka invenciózus és kellemes szinésznő, bájos és groteszk, érzelmesen kisleányos és nyersen kamaszos, melegszívű és szemtelen egyszerre; minden szituáció külön megjátszásával próbál hatni. S többnyire tud is hatni – ha akad megjátszani való szituáció. Az Isteni dívában nem akad. Somogyi Erzsinek szánalmas szerep jut; amolyan édes-intrikus bakfist kell adnia, kegyetlenül émelygős papirosfigurát. Különös, aranyos egyénisége menti meg számára így is a közönség tetszését, szeretetét.
