LANÁTOR POGÁNY FERENC: IDEGEN ÉLET KÖDKÖRÉBEN
LANÁTOR POGÁNY FERENC: IDEGEN ÉLET KÖDKÖRÉBEN
Mily különösképen illatos, ahogyan elrejt most, a köd – –
gyötrelmes szaga e világnak, oly mélyen leverő,
– fakó tájakat csal az eszembe, gyászosan és következetlenűl.
gyötrelmes szaga e világnak, oly mélyen leverő,
– fakó tájakat csal az eszembe, gyászosan és következetlenűl.
Közömbösen, mint aki mit se tud, zárkózott arcával úgy árad el, hatalmasan,
szűrkén, hiányosan – és mégis, mintha rosszúl elrejtne valamit –
míg nyűgözi lelkem s zárt fogakkal őt kell vallanom.
szűrkén, hiányosan – és mégis, mintha rosszúl elrejtne valamit –
míg nyűgözi lelkem s zárt fogakkal őt kell vallanom.
Elmossa a templomok tetejét és így állat vádolón, a köd,
aki többet tud mint mi, a köd, mindent befejezetlenűl,
a különös köd, keserü vallomása a világnak.
aki többet tud mint mi, a köd, mindent befejezetlenűl,
a különös köd, keserü vallomása a világnak.
És tán szállong a nap körűl, magányosan most egy téli madár, – akár a vágy,
panaszos hangokat ejtve, míg alant mi létezünk és föltekintünk –
nem lelve távokat, zártan ködleplek alatt, mezítelenül.
panaszos hangokat ejtve, míg alant mi létezünk és föltekintünk –
nem lelve távokat, zártan ködleplek alatt, mezítelenül.
Mezítelenül – oly nyílt ez a szemek nélküli nap,
szeretnék leűlni befejezetlen templomok küszöbére,
gazdátlan részecske, míg tört valóm megtárúlkozik és elárad bennem,
szeretnék leűlni befejezetlen templomok küszöbére,
gazdátlan részecske, míg tört valóm megtárúlkozik és elárad bennem,
elárad bennem korlátlanúl a világ egyetemes szomorusága,
mint egy érzékeny, lelkes kehelyben, amely tud, érez és fáj
és elvész a megösmert kínok által, egy idegen élet ködkörében.
mint egy érzékeny, lelkes kehelyben, amely tud, érez és fáj
és elvész a megösmert kínok által, egy idegen élet ködkörében.
