LANÁTOR POGÁNY FERENC: ELFELEDETT ISTEN
LANÁTOR POGÁNY FERENC: ELFELEDETT ISTEN
Valamikor véres gyermekeket áldoztak neked,
ünnepségeket tartottak tiszteletedre,
nyögdelve kegyedért,
ki nemzeteket döntöttél el s imádtak embermilliók.
ünnepségeket tartottak tiszteletedre,
nyögdelve kegyedért,
ki nemzeteket döntöttél el s imádtak embermilliók.
Most elmélkedhetsz hosszan árnyas múzeumokban
hol megbámulnak oktalan gyermekek,
elfeledett Isten,
elmélkedhetsz az élet szeszélyei felett.
hol megbámulnak oktalan gyermekek,
elfeledett Isten,
elmélkedhetsz az élet szeszélyei felett.
Lám, forgandó a szerencse, Isten,
– ne haragudj, hogy erre én tanítalak,
por halandó,
de mi többet szenvedtünk s te annyira emberi vagy
– ne haragudj, hogy erre én tanítalak,
por halandó,
de mi többet szenvedtünk s te annyira emberi vagy
Vígasztalódjál rokonom, nem csak a te sorsod ez,
vannak még számüzetésben rangodból valók
és emberek, nagyok
s termékeny, gyönyörű, hódító gondolatok.
vannak még számüzetésben rangodból valók
és emberek, nagyok
s termékeny, gyönyörű, hódító gondolatok.
Mert egyszer majd mindannyian odakerülünk a homályba,
a feledékenység éhes leplei mögé,
kik hatalmasok voltunk és dicsők,
mindannyian, – világok, emberek és istenek.
a feledékenység éhes leplei mögé,
kik hatalmasok voltunk és dicsők,
mindannyian, – világok, emberek és istenek.
