1.
1.
Több tíz esztendejénél, hogy először találkoztam Andreas Hauklanddal.
Akkoriban szívesen gyűltek össze a norvég költők és festők a «Bernina»-kávéházban, amelyet egyébként is művészek látogattak leginkább, egy sereg művészként ágáló hajótöröttel vegyest. Hisz annak idején ércesebben csengett a «művész»-jelző, mint manapság; a repülők és filmmatadorok nem uralkodtak egyedül, sőt a díjboxolók sem élvezték a közönség áradó kegyeit.
A «Bernina» legtöbb törzsvendége afféle cingár és beteges alak volt; az absinthe-szívás és éjjelezés sápadtja s aki egyszer hallotta őket, ismerte egész műsorukat és összes jelszavaikat: körben forgott minden gondolatuk, akár a taposómalom lova, aminthogy fejlődés helyett egyhelyben topogtak egyébként is.
Andreas Haukland vadító és pompás norvég viharként hatott e halotti tespedtségben. Márcsak magas, karcsú, izmos alakja s roppant életkedvet surgárzó arca, amely egyaránt fölidézte az olympusi Zeust és Regnar Lodbrog viking királyt! márcsak elektromosan szikrázó, méla pillantása s majd orkánosan zengő, majd szeliden fuvolás hangja is micsoda élményt jelentett számomra!
Akkor tört Haukland fölfelé. Egész lényén eluralkodott a hatalmas munka láza, – ki kellett tárnia magát, hogy rávetítse pompás képeit a világra s egyszersmind teleszívja lelkét új képanyagokkal. Csodálatos érdeklődés lángolt ki belőle, szinte fehéren izzó vitalitással. Merőben elütött hervadt és álmos, bágyadt és elkényszeredett társaitól, akiknek majd mindegyikére ráillett a kopenhágai kifejezés: «ládába való».
Igen, Haukland sokat dolgozott. A világ fénylőn és igézetesen mosolygott körötte s ha száz évig tart az élet tavasza, neki akkor is rövid lett volna!
Kitünő ember, nagyszerű barát. Sose rejtegette rokonszenvét; mindig bátran és teljes erővel állt ki kedves embereiért! Semmi sem érthetetlenebb előtte, mint az elzárkózó megalkuvás, annyi nagytehetségű ember ismertetőjele. Félelmetes ellenség, akiből viharként harsog ki a harag, – hangja akár a szélvészé s maga oly vad indulattal zúdul a harcba, aminő már csak a kentaurok és laphiták tusáiról hírlik felénk. Azok gyürkőzhettek így neki, különös ünnepi alkalmakkor, sziklatömböket hajigálva!
Igen, nagy élmény volt számomra Haukland ismeretsége. Neve már akkor telten zengett az irodalomban; gazdag és erőtől duzzadt munkái felajzották Északon az érdeklődők figyelmét, hisz a költő akkor lépett ki az erdőből, a végtelen vad őserdőből, amelyet senki se rajzolt különben nálánál.
S benne pezsgett a tenger, az örökkön hullámzó, sós, búgó és éneklő tenger, – ott rengett idegeiben s vitte őt a hír felé.
Talán ma már nem ily eruptiv Haukland, de eredetisége és szárnyalása a régi még – norvég a kisujja hegyéig s költő szájig-szívig!
