2.
2.
Andreas Haukland csorbulatlan inkarnációja korunk Norvégiájának, akárcsak egykor Björnson a magáénak. Mindkét alakból ugyanaz a norvég egészség és sziklaerős eredetiség csattan ki; de Björnson lényében benne volt az a vonás is, amelyet ezzel a közmondással fejeztek ki a régi rómiak: Fortiter in modo, suaviter in re, – hisz Norvégia fölött csak akkor pirkadt a hajnal, akkor kezdődött Welhaven és Wergeland ideje, hogy eltartson egészen a századfordulóig. Ekkor átalakult Norvégia. Szinte csak most eszmélt igazán hatalmas Dövre-erejére. Új írók bukkantak föl, akik végkép elfordultak a dán kultúr-iránytól. Elsőnek Knut Hamsun jelentkezett az őserők közt; de Andreas Haukland, aki sokkal fiatalabb, nyomban első fölléptekor sokkal norvégebbnek tűnt amannál.
Andreas Haukland írói arca – legalább egyelőre – nem vésődött be még oly élesen a nemzetközi tudatba, mint Hamsuné. Mellékes, miért. Eleinte csavargó volt mindkettő; két vándor, névtelen hős, akinek gazdagságáról és kincseiről senki se tudott még, bár ők már összegyüjtötték anyaguk nagy részét s vérükké hasonították csillapulatlan képzeletükben. Hamsun gyorsan meglelte pontos kifejezési formáját s megmaradt mellette azóta is; azt a formát, amelyben fölszívódott minden szenvedélye és egyensúlyozatlan sóvárgása. Ellenben Hauklandból állandóan sistereg a vulkános nyugtalanság; költészetében ott buzog az a tüzes érverés, amely végtelen távlatokba feszíti a szűk valóságot.
Hamsun bizonyára nagyobb emberismerő Hauklandnál, viszont Haukland jobban ismeri a természetet, mint Hamsun, sőt bizonyára egyike az eddig volt legnagyobb északiaknak. S senki se zengett forróbb és ércesebb hymnust az élethez, mint ő.
