Ignotus: Andrássy élete és halála
Ignotus: Andrássy élete és halála
Andrássy Gyula harmincéves volt, mikor 1890-ben, nagy édesapja meghalt, de még tíz év múlva, a század fordulóján és beavatottabb politikai ujságírók sem sokat tudtak róla. Egy anekdota járta akkor a két Andrássy-fiúról, Tivadarról, az öregebbikről és Gyuláról, a kisebbikről. Hogy egy este a Hangli-kioszkban egy szabadelvüpárti honatya azt erősítgette volna Mikszáth Kálmán előtt, hogy a Tivadar, hát az nem valami különös tehetség, de a Gyula: az egyenesen geniális. Mire Mikszáth előszedte volna noteszkönyvét s kis ceruzáját, hogy: «mondd csak mégegyszer, melyik a geniális? hadd írom fel, mert mindig elfelejtem…» Képviselőnek Andrássy Gyulát ugyan lehető hamar, már huszonötéves korára megválasztották, de szűzbeszédjét nem mondhatta végig, mert rosszúl lett a lámpaláztól. Jelentek meg aztán tanulmányai, később egész munkái, melyekről, természetesen, minden lap írt, de amiket nem sokan olvastak, tán azok sem mind, akik írtak róluk, s külömben is: ezeket, mint a haruspexek szemhunyorítva mosolyogták tovább, nyilván a jó Kónyi bácsi írja. Bele se kellett nézni a testes könyvekbe, kivált az amúgy is befejezetlen maradt különös címűbe, mely «Magyarország fennmaradásának s alkotmányosságának okait» kutatja, s amit, ha történetesen felüt az ember, olyas kikezdések ötölhetnek szemébe, hogy (mint akkor paródizálták): «Nem helyeslem Bethlen Gábor eljárását…» A Nemzeti Kaszinó nem volt túlságosan kedvelt az akkori Magyarországon s Budapesten, nemcsak a feltörekvő polgárság körében nem, melyet jóindulatú körülírással liberálisnak neveztek, de az államhivatalokba s a képviselőségbe Budapestre felszakadt úri társadalomban sem, mely a mágnásoknak szívesen kiáltotta oda, kivált ha nem hallották, hogy: «eb ura fakó», és sűrűn emlegette, hogy a magyar nemesség «una eademque», melyben mágnás és nem mágnás egy közjogi rang. Andrássy Gyula pedig éppen az úgynevezett kaszinói expoziturához tartozott, a Tisza Kálmán összekovácsolta kormánypárt mágnás ifjuságához, mely mint a szálka gyűlesztette a nagy párt úri demokráciájának testét. Különösen nem tetszett, mikor 1903 nyarán ez a mágnás-csoport szinte testőrség gyanánt állta körül a «granicsár»-t, gróf Khuen-Héderváry Károlyt, kit, miután a renitens Horvátországot pacifikálta volt, az uralkodó Budapestre küldött le, hogy itt, az ő Zágrábban bevált módszereivel, most a katonai követelések körül támadt ellenzéki obstrukciót törje le. S aki azon kezdte, hogy suba alatt meg próbálta vesztegettetni a leghangosabb obstruktort. A dolog kipattant, vizsgálatára parlamenti bizottság ment ki s ebben a tessék-lássékban Andrássy Gyula is bennült, kinek, mikor tárgyalás után, déli napsütésben, panama-kalapját félszemére húzva, fáradt agár mozdulataival leballagott az országház főkapuja lépcsején, a lépcső aljához gyűlt ifjúság e mozdulataiban cinikus hányavetiséget vélt felfedezhetni. Így tartott ez 1905-ig, mikor a közben többségbe jutott s katonai követeléseiért a vármegyékkel együtt resistenciába állt ellenzékkel szemben, a Bécsből ráküldött Fejérváry-kormánynak az a kaján gondolata támadt, hogy a nemzeti ellentállásra az általános választójog octroi-jának fenyegetésével ijesszen rá. Az ötlet pokoli volt, mert ha népjogok kiterjesztését általában nehéz bélyeggel illetni, az általános választójog octroi-ját még alkotmánytalanságával sem igen lehet, mivel általános választójog alapján összeülő parlament egyben alkotmányozó nemzetgyűlésszámba is mehet, mely, ha a fejedelem egyetért vele, utólag törvényesítheti az addigi alkotmánytalanságokat, maga pedig souverainül kezdhet új alkotmányos korszakot. Ezt nehéz volt tagadni, viszont az is világos volt, hogy általános választójogi parlament, melybe minden átszűretés nélkül egy csapásra vonulnának be a nemzetiségeknek, a magyar s a nemzetiségi parasztságnak, a szocialista ipari munkásságnak, a vagyontalan kispolgárságnak s polgári intellektualitásnak sokaságai, nem fogná azt a fajta közjogi, nemzetiségi és szociális politikát folytatni, melytől kevéssé is eltérőt a magyar úri társadalom nem tudott nemzetinek érezni. A Fejérváry ágyuja beütött, a koalició átlátta, hogy engednie kell, – felfüggesztette hát katonai s egyéb nemzeti követeléseit s vállalta az általános választójogot is, mivel ebből viszont a király nem engedhetett, ha már egyszer megigérte. De, igen helyesen, a kormányt a szövetkezett ellenzék a maga számára követelte, hogy az ekként egyrészt ráerőltetett, másrészt kezén-lábán megkötött politika számára legalább személyi kezessége legyen. Így alakult meg, a közigazgatási biróság éléről előhítt Wekerle Sándor elnökletével, a koaliciós kormány. A két év alatt, mely eddig eltelt, Andrássy s mögötte csoportja nagy utat tett meg balfelé. Hatvanhetes létére, nyilván, hogy a negyvennyolc vitorláiból a szelet kifogja, maga is a nemzeti követelések mellé állt, a szabadelvű pártot megbontotta, Tisza Istvánt megbuktatta s a Wekerle-kabinetbe bevonult belügyminiszternek. Vagyis ő, Andrássy, vállalta, hogy megalkotja az általános választójogot azon a Magyarországon, melynek huszadik századbeli országgyűlése inkább a főrendiházba való meghivatás, a képviselőházba való választás és beválaszthatás jogcímeiben külömbözött a hajdani rendi országgyűléstől, semmint emberanyagában, semmint a benne ülő vagy a benne képviselt társadalmi rétegek révén.
Eltartott vagy egy évig, mig az új belügyminiszter az ő általános választójogi javaslatával előállt. Igen gondos munkálat volt, melyet egyelőre csak az iránt néztek meg, hogy vajjon mint kerüli meg, minő fogással, a vállalt általános választójogot? Nos, emiatt nem lehetett rá panasz: megkerülte. Még pedig fölötte egyszerü, szinte kolumbuszi módon. A koalició csak az általános választójogot vállalta volt, a suffrage universel-t, de nem az egyenlőt. Andrássy megtette hát, hogy az ő javaslatában minden felnőtt embernek, már mint férfiembernek, adott ugyan szavazatot, de olyiknak kettőt, sőt némelyiknek hármat. Így a választójogba egyrészt visszamesterkedte a cenzust, másrészt, a kettős és hármas szavazatok túlnyomásával, a sokak egyes szavazatait megfosztotta foganatától. Ezen eleinte sokat mulattak úgy a Kaszinóban, mint a kaszinókban, s áldották a jó belgákat, hogy pluralizmusukkal, ahogy Belgiumban ezt a formulát hítták, a koaliciónak ilyen jó tip-et adtak. A mulatság csak akkor hagyott abba, mikor a feltételeket is szemügyre vették, amik szerint Andrássy a választónak két vagy pláne három szavazatot juttat. Az emberek: rangjuk, rendjük és pártállásuk szerint ki meghökkenve, ki szemeinek nem hive, de egyformán meglepetve látták, hogy ez a mágnás, ez a Könyves Kálmán, ez a nemzeti ellentálló az uri Magyarországot nagyobb forradalomba készül belevinni, mint aminőnek annak idején Disraeli, a Kelet mágusa, vitte volt neki, ugyancsak a választójog dolgában, az angol toriekat. Tudni kell ehhez – most, hogy Magyarországnak jó hatvan várossal van kevesebbje, mint volt 1918 előtt, szinte rekonstruálni kell –, hogy a századeleji Magyarország tulajdonképp nem volt hijával sem a polgárságnak, sem az ipari munkásságnak. Már a császárral való kiegyezés, már 1867 előtt a magyar piac függvénye volt a bécsinek s mint Prágába, ide is fiókokat küldtek a nagy osztrák pénzintézetek s a nagy kereskedőházak. Itt is épült vasút, itt is járt gőzhajó, itt is alakultak cégek. Ha a kiegyezés után úgy folytatódott volna, ahogy Deák Ferenc és Eötvös József gondolta volt el, a polgárság nyilván úgy alakult volna tovább, mint, mondjuk, Belgiumban vagy Svájcban, a nemzetnek minden népeiből s a nemzeten belül mintegy népközi nagy réteg gyanánt követelve időnként mind a jogi és társadalmi változásokat, mikre az iparnak, a kereskedelemnek, a pénzgazdaságnak s a polgári műveltségnek s önérzetnek szüksége van. Ám a Tisza Kálmán rendszere, mely szívós munkával tolta el maga elől a Deákok s az Eötvösök úgynevezett idealizmusát s Deák halála előtt egy évvel behódolásra kényszerítette a Deák-pártot, egészen másra fordította a fejlődést. Választójogával, melyet már elébb obstruált volt át a maga képére, úgy a magyar, mint a nemzetiségi népet kívül tudta szorítani a parlamenten s biztosítani tudta úgy ezeknek, mint a még gyér polgárságnak képviseletét a «történelmi magyarság», vagyis az úri társadalom számára. Hatalomba jutva pedig: nem lehet azt mondani, hogy ellensége lett volna a polgári foglalkozásoknak. Ezt már azért sem tehette, mert függött Bécstől s Bécsben a pénzemberektől, de különben is, természetesen, akarta és szerette, hogy Magyarország minden módon gazdagodjék és fejlődjék. Csak valahogy úgy gondolta, hogy a magyar – már mint az úr, mert hiszen a paraszt nem számított – tartsa meg az «országot» és a «vezetést», vagyis a földbirtokot és a hivatalokat, a polgári munkát pedig hadd végezze s ám boldoguljon vele és gyarapodjék a révén az, aki nem úr. Nos: ez a nem-úr, ki az ujabbfajta munkát elvégezte, főképp a zsidó volt. Nem volt rá panasz, hogy dolgát jól ne végezné, s maga sem panaszkodhatott, mert munkájából, legalább is egy felső rétege, jól megszedte magát. Sőt idők során úgy fordult, hogy, mint mindenütt a Nyugaton, úgy Magyarországon is a polgári munka többet kezdett hozni s ezzel több valóságos hatalmat is adni, mint a közepesebb fölbirtok vagy éppen a hivatal. A magát megszedett «polgárság» kezdte ellicitáltatni s magához váltani a középbirtokokat, s az uraknak főképp a hivatal cifra nyomorúsága maradt. Ez egészségtelen alakulás volt s következései is kórságosak lettek. A zsidó ugyan mindenképp magyarrá lett s a nemzethez való hűség s ragaszkodás dolgában nem lehetett ellene kifogást tenni. De mégis csak úgy volt, hogy minden, amit egy polgárivá lett Európa közepén egy elvégre nem szigetországban úgy a külső nyomás, mint bent is a polgári foglalkozások és szükségek nyomása változásokat s újításokat követelt s amely újítások és változások csakis a régibb, a történelmi foglalkozások rovására mehettek: mindez a sok kellemetlenség a megtollasodott idegenek hálátlanságának bélyegével állott a hivatalaiban megvonult s az ősi földeken tengő uri nemzet előtt. Ötven év alatt a világ is, Magyarország is megváltozott, s nagy reformok kellettek, új lélek kellett volna, hogy Magyarország az új életben megálljon. Ám mind e reform s az az egész lélek, melyet a nemzetnek vállalnia kellett volna, nemzetietlen s nemzetrontó kitalálás gyanánt sötétlett a magyar szemhatáron. Ha Cobden szabadkereskedelmet követelt a földbirtok vámvédelmének rovására: az Angliában az angol polgárság s az angol munkásság követelése volt. Magyarországon az ilyesmi boltosi tolakodás számba ment. S ez így ment tovább minden áttételben, a művészetekig, a tudományokig. Ha Baudelaire a francia lyrában új húrokat pengetett, az francia városi költészet volt, ha magyar városi ember ütött meg új hangot, az árulás volt a nemzeti költészet ellen. Herbert Spencer az angolok számára angol evolucionista volt, a magyar spenceriánus anarkista, ki a nemzetet el akarja fordítani megtartó ideáljaitól. Mind mindenütt másútt, az iparosodó polgárosodó s városiasodó Magyarországon is kialakult a városi kispolgárság, a nincsetlen intellektualitás, az ipari munkásproletáriátus. De ezzel is úgy volt, hogy Bécsben a kispolgárság a Lueger népe volt, Budapesten azonban a Vázsonyié, hogy a londoni fabiánusokat Bernard Shaw gyűjtötte egybe, a pestieket csak a Bernátok, Shaw nélkül, s míg a berlini szocialistákat Bebel s az öreg Liebknecht vezette, a budapestieket a Jakabok vezették. Kellett vezetniök, mivel – ezt nem lehet elégszer aláhúzni, – még ha ők maguk, a magyar polgárok, kispolgárok, intellektuálisok és munkások bele is nyugodtak volna, hogy Magyarország ne változzék, hogy megmaradjon testében-lelkében s társadalmi elrendezkedésében annak az úri világnak, ami negyvennyolc előtt volt: a polgárivá lett Európa éppúgy kiizzadta volna magából, az európai forgalom és üzleti nyomás éppúgy magához alakította volna, mint ahogy a mai kapitalista világon belül viszont a kommunista szovjet-rend nem tud megállani, s mint ahogy, miután a környező földmívesországok valami formában mind kikezdték a nagybirtokot s adtak földet a parasztnak, a mai Magyarországnak is előreláthatóan nagyobb engedményeket kell majd tennie a nagybirtok rovására. Egyszóval: a kiegyezéstől, de nevezetesen a nyolcvanas évektől fogva a magyar polgárság egyre fejlődött, egyre nőtt, egyre hamisabb helyzetbe jutva s juttatva is az avultan berendezett országot. Mert az ország, természetesen, megérezte azt s mindinkább betege lett annak, hogy egy legfontosabb rétege kinnrekedt alkotmányából. Ha a megtollasodott polgárságnak is történelmivé kellett magát kendőznie s eljutnia legalább a takarékigazgatóságig, hogy egyenes képviselete legyen az országgyűlésen, a kispolgárság, a nincstelen intellektualitás és az ipari munkásság ennyire nem vitte. A munkást az alkotmánynyal a szolgabíró kötötte össze, a nem-történelmi intelligencia pedig, a hivatalok el lévén előle zárva, a kávéházakba szorult. Sem a munkásnak, tehát a «szocialistának», sem az intellectuelnek, tehát a «radikálisnak» más élettel, mint a magáéval nem volt összeköttetése. Azaz hogy: a munkás legalább a szakszervezetekben, legalább a szövetkezetekben mégis találkozott valamennyire az élettel s szert tett valamiféle gyakorlatra. Az intellectuel nem, ez a kávéházban s az egyetemen csak billiárdozni s filozofálni tanult s egy omnibuszt sem tudott volna, ha sorra kerül, eligazgatni, nem hogy egy országot. Ha egy váratlan forradalom ezeket valahogy kormányra juttatja: tapasztalatlanabbak s tehetetlenebbek volnának a maszületett báránynál…
Ebbe az állapotba ütött bele az Andrássy választójogi terve. Mikor többes szavazatainak cinozuráit megvizsgálták, hogy együtt minő rendszerbe állanak össze: kitünt, hogy nem kisebb dolgot akarnak, mint a magyarországi polgárság és ipari munkásság, mindent összevéve a városi lakosság nagykorúsítását, emancipálását, recipiálását, az alkotmányba való bevételét, a parlamentben való helyhez juttatását. Vagyis egy radikális beavatkozással való megszüntetését annak a magyar betegségnek, hogy ebben az országban az országmegtartó nyugati gondolatok nem nemzetképesek. Andrássy nem titkolta, hogy a hármas szavazatok felől lehetne vele beszélni, ami pedig a kettes szavazatokat illeti: azoknak föltételei sem voltak vagyoni természetűek, csak foglalkozásiak, kultúrálisak, családi állapotbeliek s csupa olyanok, amikbe majd minden szavazó belenőhet. Igaz: ennek a szerkezetnek és épületnek volt egy nagy fogyatéka, legalább is igazságtalansága. A városnak kedvezett, a falut azonban, s ezzel úgy a magyar parasztot, mint a nemzetiségit s általában a nemzetiségeket tovább is leszorította. Andrássy ezt sem igen tagadta: ő félt a paraszttól s féltette a magyarságot. Demokráciája – mert ez tagadhatatlanul demokrácia lett volna – csak a városig merészkedett el, mely míg egyfelől egyészen magyarrá lett s minden ízében magyarul érzett és semmi rétegében, a kispolgáriban s a munkásiban sem volt műveltség híján, viszont semmi terjeszkedésével nem ütközött a nagybirtokba, melyet Andrássy nemcsak mint maga is nagybirtokos, hanem főképp mint magyar a nemzet függetlensége fő biztosítékának érzett. Igaza volt-e mind e meggondolásaiban: az szinte mellékes volt ahhoz képest, hogy ennyi is, a városi lakosság bevétele a parlamentbe, forradalmi lépés lett volna előre, nem szólva arról, hogy az ekképp városított választójog, mint minden nem egész dolog, hamar fejére nőtt volna szerzőjének s a parlamentbe bekerülő radikálisok és szocialisták óhatatlan szószólóivá lettek volna a magyar földmívesi, a paraszti és nemzetiségi törekvéseknek. Az intellektuálisok, az ő kávéházi exiliumukból, felfigyeltek e tervre. Gondolatot találtak benne, amihez addig nem voltak szokva. S érdeklődni kezdtek a gondolat felvetője iránt, ki úgy tesz, mintha egy trükköt rögtönözne, de valójában egy nemzedék reményeit s egy ország jövőjét építi acélszerkezetbe. Előszedték könyveit, olvasni kezdték és pirultak két szem közt önmagukkal. Nem: tisztelet-becsület a Kónyi Manó akribiás tökéletességének, de ezek az írások nem teltek volna tőle. Egyáltalában: Kemény Zsigmondig és Eötvös Józsefig kellett visszamenni ilyen gondolkodóért, történészért, publicistáért, kiben a mágnás főképp azzal szólal meg, hogy a haza dolgát önnön sorsának érzi. Még nyelve, még stílusa is: ha az a bizonyos szabadelvűpárti nyelv is, mely nem maga is érző és gondolkodó médium, csak éppen kifejező szerszám – de ilyenül aztán tévedhetetlenül szabatos, hajszálig fedi a gondolatot, amit viszont csak úgy lehet, ha a gondolat tisztára és élesre van végig gondolva. Kíváncsiság fordult Andrássy felé, s nem kilátástalanul, mert a külömben elvonult tudós most maga is kereste, hogy megismerkedjék sok olyasfajta emberrel, kit egyébként a képviselőház folyosóin sem igen láthatott. Nyilván először történt Budán, hogy szocialistákat nem rendőr vezetett a belügyminiszter elé, hanem a miniszter maga kérette őket megbeszélésre magához. Őket – s ezt is, azt is az akkori fiatal Magyarország radikálisabbjai közzül. A személyes találkozás is meglepő volt: Andrássy ugyan minden inkább volt, mint charmeur, de átlátszó volt, mint egy megszemélyesedett gondolat, s e kristály előtt elült a szólamosság s szintén csak a gondolat jutott szóhoz. Kitünt, hogy Andrássy egy nyilvános közéleti szereplés világosságában eddig tulajdonképp ismeretlen élt, s hogy e cinikus settenkedőnek hitt kaszinói gróf egyik legbecsesebb hivatottsága az egész magyar életnek.
Ma már történelem, ami akkor történt, azaz hogy nem történt. Ha Andrássyban a magyar történelem kitagadottjai kellemesen csalódtak, neki viszont őbennük fájdalmasan kellett megcsalódnia – kivált a szocialistákat nem tudta rávenni, hogy éppoly őszintén álljanak ki őmellette, mint amily elszántan ő állt ki mellettük. A felsőket, az úri hazát nem tudta megtörni, az Acheront viszont nem tudta megmozgatni. Gondolata cavouri volt, de kellett volna egy Tisza Kálmán, aki megcsinálja. Andrássy csak kigondolónak született, nem megcsinálónak, s miután terve nem vált valóra, s ezzel az itthoni lélek átformálása is elmaradt, ettől fogva s mindmáig meg éppen csakis a megcsinálóknak állt és áll itt a világ. Andrássy elbukott s vele bukott az első és utolsó gondolat, mely Eötvös és Kemény óta az aktív politikában magyar gondolat gyanánt merült föl. A tavasz esett ki akkor a magyar évből, – a polgárivá és szociálissá demokratizálódott Magyarország bizonyára birta volna a vihart, mely enélkül széllyelsodorta, sőt nyilván el is tudta volna feje fölül hárítani. Az Andrássy alakja odakerült a magyar történelem megcsalódottjai: a Grünwald Bélák s a Mocsáry Lajosok mellé. E felől talán őt magát is megtéveszthette a szívós kötelességtudás s a kifogyhatatlan készség, melylyel utolsó lélekzetéig a hazának s a magyarnak minden megmentetésébe bele kívánt kapcsolódni. De a visszatekintő szemet nem tévesztheti meg. Andrássy negyvenötéves volt, mire végre rájöttek, hogy kicsoda, de ugyanekkor, ezzel szinte egyszerre, tárgytalan is lett élete. Hogy közel hetvenig húzta, az tulajdonképp hősi élet volt, ad normam hősi halál. «Mi, mondta egyik veje, a háborúban hamar elesett fiatal Esterházy Pál, mikor intették, hogy kérjen már szabadságot s ne álljon mindig s mindenütt annyira legelől a fronton, – mi, szólott, ezzel fizetünk azért, hogy itthon is legelől állunk…» Andrássy megfizetett azért, hogy Andrássynak született.
