ÁLLAMFÉRFIAK, POLITIKUSOK
ÁLLAMFÉRFIAK, POLITIKUSOK
Tiszta véletlenből csöppentem belé egyszerre abba a modern történetbe, mely már igen közelről érinti a politikát. Külömben is nehéz, és nálunk, hol a folytonosság és a családi hagyományok a távolmultat is összekötik a jelennel, szinte lehetetlen ezt a két nagyfontosságú szellemi foglalkozást egymástól teljesen elválasztani. Nálam annyival érezhetőbb volt ez az elkülönítés, mert 1879-ig és még ezen túl is, főképen a középkor tanulmánya vonzott. Az elválasztás lényege az, hogy a história a multat kutatja és elsősorban tudomány, a politika, a történet ismerete mellett a jövőbe tekint, azt igyekszik előkészíteni és így a mult és a jövő összevetésével alkotó művészet.
Abban az évben akadémiai pályadíjat nyertem. Ez pedig úgy történt, hogy mikor a pályamunka bírálatát az Akadémiában felolvasták, Salamon Ferenc, az egyik bíráló, a díj kiadását javasolta, Pauler Gyula ellenben, noha nagy elismeréssel szólt, mégis csak dícséretet ajánlott. Erre Ipolyi Arnold püspök azt a nézetét fejezte ki, hogy Pauler bírálata alapján is ki kellene adni a díjat. Így is történt, de természetesen csak később tudtam meg, hogy a püspök úr szava volt a döntő. Barátaim helyesnek tartották, hogy Ipolyinak, kivel a közoktatási tanács ülésein már szerencsém volt találkozni, mondjak köszönetet. Az Angol királyné szállóban felkerestem és nála találtam báró Vay Miklóst, 1861-ben főkancellárt, később a főrendiház elnökét. Ő excellenciája szíves volt tanulmányaim iránt érdeklődni és napot és órát állapított meg, «majd pipaszó mellett mesél».
Maradt időm az eset meggondolására. Nem az fő, hogy a báró úr azt «meséljen», mit ő akar, hanem az, hogy megtudjam tőle, én mit akarok. Tisztába akartam jönni, mi az ő pályájában lényeges és általános érdekű, és magamban elhatároztam, hogy valamikép nagy körültekintéssel és udvariassággal célt érek. Gondolatolvasó volt, megelőzött. Azon kezdte, hogyan került a szabadságharc után börtönbe és mikép szabadult ki. Mivel pedig szóba került Kossuth is, nyugodtan, bár nagy belső megindulásban kockáztattam ez irányban első kérdésemet. Kitűzött pontjaim közt első helyen állott, hogy zemplénmegyei vicispánysága felől kérdezősködöm. Hisz Kossuth mint ügyvéd és mint távollevők követe, az ő megyéjében lépett először a nyilvánosság elé.
«Mintha most is magam előtt látnám. Elegáns, jóképű ifjú ember volt, bő köpönyegben, kalabrézerben. Mindenkinek megvette szívét. Egyszer nagy bajban voltam miatta. Mint ügyvéd a megyei levéltárban járt és felpofozta a pertárnokot, mert valami suskust csinált. A pertárnok pedig nemes ember volt. Nagy vesződségembe került a dolgot elsímítanom, hiszen világos actus majoris potentiae forgott fenn. De végre sikerült. Még azt is meg kell mondanom, hogy gyönyörűen beszélt németül, mi bizony nálunk a kisebb nemességben a nagy ritkaságokhoz tartozott.»
Kedvessége felbátorított. Második kérdésem: Mikor Erdélybe küldte őt a magyar kormány teljhatalmú biztosnak 1848 június havában, hogyan és hol vette észre először, hogy az udvar nem tartja véglegesnek az áprilisban hozott törvényeket és csak alkalmat keres a régi rend visszaállítására? A válasz igen egyszerű volt. «Biz én percig sem bíztam sem Bécsbe, sem Innsbruckba, de legkevésbé Puchner generálisba meg a szászokba. Az oláhokat valamelyes ügyességgel talán meg lehetett volna nyerni, csak a mócokat nem, kik várták az alkalmat, hogy mint Hora idejében, szabadon rabolhassanak és gyilkolhassanak.»
Hogy történt elfogatása, halálra ítéltetése és rövid idő mulva felmentése a forradalom után? «Hallottam, hogy el akarnak fogni erdélyi megbizatásom, de különösen a miatt, hogy a háborúban salétromot szállítottam puskaporhoz. Bécsbe indultam, egyenesen dr. Bach Sándor miniszterhez. Ismertem őt személyesen, hisz bécsi ügyvédem volt. Egyszer megkapom tőle az expenznótát, abban találom: für Mundirung (tisztába írás) 60 Kreuzer. A «Mundirung»-ot úgy értettem, hogy a szájával dolgozott.»
«De ami aztán Bécsben történt velem, nem tréfadolog. A miniszter úr, nagy elámulásomra, igen kegyesen fogadott és rövid bevezetés után megkínált Magyarország kormányzásával, de úgy, «dass von Ungarn nur der geographische Name bleibt» (Magyarországnak csak a földrajzi neve marad). Ehhez már természetesen nem volt kedvem és a búcsúzásnál a nagyhatalmú úr éppen nem volt kedves. Úgy éreztem, veszve vagyok falustul, házastul. De még egyet próbáltam. Elmentem Ransonnet úrhoz, a császári kabinet titkárjához és elmondtam neki, mi történt. Ez a különben nagyon előzékeny úr annyi mindenfélével ijesztgetett, hogy borsódzott a hátam – csak éppen az akasztófát nem emlegette. Én pedig, mint jó kálvinista, bízva a predesztinációban, szállásomra mentem és kialudtam magamat.»
Könnyű szabadulásának – előbb halálra ítélték, végül csak hónapi fogságra – megvolt a nyitja, de azt csak később tudtam meg. Édesanyja, Adelsheim Johanna báróné ugyanis még leánykorában, Bajorországban, kedvelt udvarhölgye volt Zsófia főhercegasszonynak.
Harmadik kérdésem a protestáns pátens elleni küzdelemre vonatkozott, melyben, köztudomás szeirnt, neki jutott a vezető szerep.
Bach bukása után, 1859 nyara óta, gr. Rechberg államminiszterrel kellett Vaynak tárgyalnia. Abból indultam ki, hogy alkotmányos kérdés gyanánt kell a protestáns autonómiát felfogni, aminthogy az is, sőt ez volt egyetlen alkotmányos intézményünk, mely a Bach-korszakot túlélte. Gróf Thun Leó, az osztrák vallás- és közoktatásügyi miniszter ezt is meg akarta dönteni. Ezért a közjogi kérdésre kellett helyeznem a fősúlyt, hogy a katolikusok is velünk tartsanak és nemcsak a felekezeteknek egymáshoz közeledése, hanem igazi közös nemzeti szellem alakulhasson ki. Katolikus testvéreink valóban nagy megértéssel mellénk álltak. Csak az ágostai hitvallásúak egy része – köztük Fabiny Teofil – hajlott a megadásra. Báró Jósika Samu barátom volt erdélyi főkancellár, kinek ítéletét Széchenyi is nagyba vette, köztünk tán a legvilágosabb fő, egész erejével támogatott. Győztünk is és a győzelmünk megmutatta az utat alkotmányunk helyreállításához is. Oly nagy volt a buzgalom, hogy kemény fáradságomba került visszatartani az exaltáltakat.»
A helyzet igen komoly volt, hisz még Zsedényi Edét, a konzervatívok közt is a legaulikusabbat is fogságra ítélték, néhány más luteránussal együtt. A kálvinista Rómában oly nagy volt a forrongás – ott Tisza Kálmán vezetett –, hogy összecsapástól kellett tartani. Vagy főtörekvése a csendesítés volt; a pátens ügye már vesztett volt. «Az alkalmat az agitálni szerető nemprotestánsok is ugyancsak felhasználják; soha a falusi plébánosok, ott hol magyarok a lakosok, jobb barátaink nem votak – jobban szeretnek bennünket, mint a konkordátumot.» (1859. okt. 15-én.)
De a hatalom zaklatása nem szűnik. «Valljon be fogják-e látni, hogy a «sic volo, sic jubeo, a sine nobis de nobis hazánkban mindig kiírtatni fog; ha tíz évi tanulság erre nem elegendő, a jelen epizód bírhatna persuáziós erővel. – Mi vért csinált már az is, hogy a Pátens egy rendeletét túl a Tiszán minden eklésia számára németül küldé meg; vallásrendeletet oly nyelven, melyet papjaink nem értenek, hát még a karcagi, kisújszállási nádudvari egyháztanács és presbitérium etc. – legfölebb az árendás zsidó szerepelhetett volna mindenütt tolmács és Mózesként egyaránt egyházi gyülekezeteinkben.» (Kiadatlan.)
Hat évvel a beszélgetés után ismét találkoztam br. Vay Miklóssal, ki közben, 1861-ben, a kis szabadság idején főkancellár volt. Kérdeztem: érintkezett-e a pátens dolgában külföldi követekkel? Nemmel válaszolt, de hozzátette, hogy Tisza Kálmán igenis beszélt e tárgyban Bécsben a porosz követtel. Később ez iránt kérdeztem Tiszát, ki nemmel felelt. Így a mai napig se tudom, mi az igaz.
Jó idő mulva, 1892 novemberében ott találtam gróf Bánffy Miklósnál, a mostaninak nagyatyjánál. A két öreg úr oly kedvesen, olyan szeretettel beszélgetett, hogy megkérdeztem, mióta ismerik egymást? A válasz az volt: 1808 óta. Akkor az erdélyi rendek Vay atyját megválasztották generálisnak – in partibus – és az hat éves fiát is elhozta Bánffy-Hunyadra, Bánffy Miklós atyjának házába. A Vay-gyereknek már kalapja volt, a nála egy évvel idősebb Bánffynak csak sapkája. Nem is nyugodott, míg a sapkát kalappal fel nem cserélhette. Egy évben haltak meeg, 1894-ben.
Báró Vay Miklós szép szál férfi volt, minden ízében úriember. Büszke volt arra, – még Golopon mondta nekem – hogy családja sohasem kapott donációt, ellenben kilenc nótaperrel (hűtlenség) dicsekedhetett. Egy barátom, ki őt gyakrabban látta, Kárpáthy Abellinóhoz hasonlította. Ez azonban csak a külsőre vonatkozott. Soha nem találtam benne nyomát gőgnek, vagy az igazságtól eltérésnek. Hogy ez az emberfajta kihalóban van!
Első jelentékenyebb új politikai ismerősöm Hodossy Imre volt, kinél vacsoránál szoktam találkozni Apponyival, Grünwald Bélával, Kéry Gyulával és ki haláláig kitüntetett barátságával. Különös és szerencsés vegyüléke volt a régi corpus jurisos ellenzéki táblabírónak a modern művelt gentlemannel. Tetőtől talpig maga a becsület, kihez a gyanúnak még árnyéka sem fért. Horátius volt legkedvesebb olvasmánya, ha jól emlékszem 76 kiadásban bírta; a «justum ac tenacem propositivirum»-ot tartotta ideálul szem előtt. De azért a modern hazai és külföldi irodalmat is befogadta. Minden túlzásnak ellensége és akármilyen szilárd a politikai meggyőződése, a másét is megbecsüli. Egyszer gravaminális politikáról beszélgettünk, melyet nem mindenben tartottam helyesnek, de ő kijelentette, hogy mást nálunk követni nem lehet. A közigazgatás államosítását amiatt ellenezte, – így mondta, – hogy az Mannlicher-puska a kerekes puskához képest. Nem is annyira Apponyi politikája, mint személye után indult. Több ízben ajánlották fel neki a kormánybalépést, de ő csak Apponyival vállalt volna tárcát. Különös játéka a sorsnak, hogy mire Apponyi a kabinetbe jutott, ő már eltávolodott tőle. A haza bajai és azok orvoslása vala vitatkozásunk leggyakoribb tárgya. Mikor felvetettem a kérdést, nem járul-e azokhoz a bajokhoz az ügyvédek töméntelen száma és nem kellene-e azt tizedére csökkenteni, a pesti ügyvédi kamara elnökének nem az elv, hanem a túlságos csekély százalék ellen volt kifogása. Minden ízében egyszerű és előkelő egyénisége visszariadt minden közönségestől, alacsonytól.
Grünwald Béla külseje középkori német lovagot mutatott. Kétségtelenül nagy tehetség, mint író és szónok. Mint Zólyom megye vicispánja belelátott a pánszlávok boszorkánykonyhájába; ez avatta őt chauvinista magyarrá. Politikai meggyőződésének, különösen a közigazgatás államosításának nem szószólója, hanem rabja. Ebben élt-halt. Beszédeit az országgyűlésen nagy figyelemmel hallgatták. Mikor egy szónoklatához gratuláltam, azt mondta, bár lett volna inkább vegyész, akkor pozitívot alkothatna. Így megéljenzik és az újságok ünneplik, de semmi foganatja nincs. Szomorú vége mutatja, hogy hiányzott belőle Hodossy lényének alapvonása, a harmónia.
Füred után társaságunk köre nagyon megtágult. Csemeginek már előbb volt asztala a Steingassner-kávéházban (ma Carlton), mely körül jogászok és politikusok gyülekeztek. Meghívott oda és pénteken el szoktam menni feketekávéra. Volt ott képviselő minden táborból, a Tisza-párttól a szélsőbalig, ujságírók sem hiányoztak, kik közül Enyedi Lukáccsal és Kenedi Gézával léptem jó viszonyba. Kritikus napokon nemcsak hosszú, hanem heves is volt a vita, melynek vezetése azonban csak ritkán siklott ki Csemegi kezéből. Mellette Eötvös Károly volt a főmester, ki nemcsak jóízűeket mondott, hanem néha nagyokat is, mikor a Tripartitumból vagy a Corpus Jurisból citált. Csak ilyenkor szoktam hozzászólni sőt ellenmondani, miért rendesen nagyon megharagudott, hörcsögnek, bukfencnek nevezett, de ép oly hamar meg is békült.
Jeles mondásai közt kettőt említek. Egy kormánypárti képviselő nagy diadallal mutatta a «Neue Freie Presse» vezércikkét, melyben Tisza Kálmánt agyba-főbe magasztalta. A vajda egyszerűen azt felelte: könnyű a más feleségét dícsérni.
Komolyabb volt a másik eset: Hire jött, hogy Rieger, a cseh párt vezetője, Palacky veje, Pestre készült, hogy megegyezésre jusson Magyarországgal. Erről a kétségtelenül igen fontos kérdésről hosszú és beható vita folyt. Többen meglehetős lenézéssel tárgyalták a tervet; talán egyedül szóltam mellette, éspedig történeti alapon. A cseh külön nemzet, megvolt külön önállósága, alkotmánya. Azt a fehérhegyi csata után elvesztette. Nekünk legkevésbé van okunk, jogunk alkotmányuk felújítását elleneznünk, hisz az osztrákok szerint mi a mienket több ízben «verwirkoltuk». Ez Eötvösnek nem tetszett. «Tudod-e a különbséget a közönséges eb és az agár közt? Az agár utánaszalad a nyúlnak, míg el nem csípi, vagy megszakad belé. A másik is szalad, szalad utána, de ha odadobsz neki egy darab virstlit, elhagyja.» Bizony rosszul ítélt. A cseh akkor még megelégedett volna a «virslivel», később már nem. Fáj tudnunk, mi lett ebből.
Nem sokkal később a vajda az «Abbázia»-kávéházban ütötte fel sátrát. Ott nem találkozott ellenmondással.
Ez volt politikai iskolám. Ott kezdtem megérteni, mi a parlamentarizmus ezerféle csinjával. A tarokk az időben a politikai iskolázáshoz tartozott, de emberismeretemet is kiegészítette. Kompániánk – csak pénteken jártam oda – rendesen Mikszáth, Eötvös, Visy Imréből állott, váltakozó, néha nagyon népes kíbic-sereggel. Kártyás lehetett volna belőlem, – ha ráérek.
Kónyi Manó kedves barátom úgylátszik, többször említett gróf Andrássy előtt, ki csak névről ismert. 1888 okt. 4-én eljött hozzám, hogy a gróf, ki akkor jött haza a Havasokból, fel akar keresni. Ezen úgy kacagtam, mint egy gyerek. Természetes, hogy én tettem nála tiszteletemet. Igen kíváncsi voltam, hisz ő az első igazi államférfiú, kivel érintkezésbe jutok.
Maga volt a szívesség és előzékenység, egyike a keveseknek, kikről látszott, hogy szinte varázsló hatalom sugárzik lényéből. Beszéde egyszerű, de nyomatékos, csupa szentencia. Arcának minden mozdulata, szemének járása nemcsak azt vallotta, hogy a tárgy érdekli, hanem azt is, hogy szeret vele foglalkozni és megbecsüli, kivel beszél. Olyan hatást gyakorolt reám egyénisége, mint senki másé. Ott láttam először gyönyörű szép Ilona leányát, gróf Batthyány Lajosnét.
Mint Kónyitól hallottam, eleinte arról volt szó, hogy röviden, részrehajlatlanul összeállítsuk, mi történt 1861 óta. A szándék az volt, hogy az Akadémia adja ki a könyvet. Mikor Kónyi megjegyezte, hogy az Akadémia alig lesz erre alkalmas, Andrássy közbevágott: ott van Marczali. – De ő nem akadémikus. – Most azt kívánta, adjam ki beszédeit. Nem akar úgy az utókor előtt állani, ahogy őt Ábrányi Kornél festette. (Gróf Andrássy Gyula, Budapest 1878.)
Nagyon megtisztelt az ajánlat. Nehezemre esett, szörnyen nehezemre nemet mondani, de nemet mondtam. Elvállaltam a legújabb kor történetének megírását, az eltart 3–4 évig. Nagy kár volna az irodalomra és az országra nézve, ha emiatt oly fontos ügy, mint a beszédek kiadása, késnék. Ezért bátor voltam azt javasolni, bízza a munkát legkedvesebb tanítványomra, Lederer Bélára, aki kitüntetéssel végezte az École Haute de Politique-ot, a diplomáciában is jártas, amellett perfekt gentleman. Így sok tekintetben hivatottabb nálam.
A gróf előtt úgylátszik érthetetlen volt vonakodásom – nem szokta meg, hogy ne tegyenek mindjárt kedvére. Abban állapodtunk meg, hogy minden pénteken – aznap csak 10-ig volt leckém – fél 11-kor átjöjjek és őt kikérdezhessem.
A kérdezést azonban ő kezdte: Kik barátaim? Gyulai, Kármán Salamon, Jókai. Ő – türelmetlenül –: De a politikusok közül? – Hódossy, gróf Apponyi Albert, Grünwald Béla. – De hisz azok nagy oppozicionalisták. – Tudtommal a kiegyezés alapján állanak, de azt fejleszteni kivánnák.
«Fejleszteni! Az egyik jobbra fejleszt, a másik balra, a kiegyezésből nem marad semmi.» Elmondta, hogy bánt el, még miniszterelnöksége idején a horvát küldöttséggel, amely Vukotinovics Farkas, a tartománygyűlés elnökének vezetése alatt a megegyezés fejlesztése érdekében járult elébe. «A változtatás ellen három argumentumunk szól: először az 1868: XXX. törvénycikk, másodszor őfelsége akarata, harmadszor – az ágyú. Mikor a küldöttség elnöke kérdezte, elmondhatják-e ezt a választ megbízóiknak? azt feleltem: tessék. De nem hozták nyilvánosságra.»
Ferenc József jellemzése volt első kérdésem tárgya. Előre bocsátottam, hogy francia, angol vagy német modern történethez tudok valamicskét, de az osztrákból vajmi keveset. Valószínűleg azért, mert ott személyes uralom van. Ez a megállapítás, úgylátszik, tetszett illusztris hallgatómnak, mert mindjárt hozzáfogott a jellemzéshez. Elmondta minden jeles tulajdonságát, lelkiismeretességét, igazságosságát, belátását, különösen külügyi kérdésekben. Hozzátette: egy hibája van: der Kaiser pantscht. Meg is magyarázta. A kinevezett, hivatalos kormányok mellett fentartja az összeköttetést a bukott és a jövendő államférfiakkal és úgy elég gyakran megakasztja a birodalom masinériáját. Az ő bukása nem a berlini kongresszusnak, nem is Bosznia megszállásának volt következése, hanem összeütközésének Albrecht főherceggel, katonai kérdésben. Mindig remélte, hogy visszatér a külügyminisztérium élére és pedig a magaszabta feltételek alapján. (Ez utolsót fiától tudom).
Szóba hozta Vilmos császárt, ki csak néhány hónapja lépett a trónra. «Mondja el véleményét róla.» Szabadkoztam, keveset tudok felőle, inkább az ő felfogását szeretném ismerni, hisz ő sokkal behatóbban értesült. Erősködött, kezdjem én: «Azt hiszem, őfelsége kitünő Primáner, érettségi vizsgát azonban nem tett és attól tartok, nem is teszi le soha». – Jóizűen nevetett. «Körülbelül én is azt mondtam volna, de nem olyan professzorilag». Aztán hetykeségét és pózát kifogásolta, de nagy tehetségét elismerte.
Beszélgetésünk többnyire a balkónon folyt. Szép őszi napokat élveztünk, kilátással a Dunára és Pestre. Egyszer csak feljő két fia; kezet csókol és indul az országgyűlésre, hol javában folyt az annyi szenvedélyt felkavaró véderővita. Ez a jelenet meghatott; tudtam, hogy vészes beteség rágódik életén. Szinte önkéntelen kiszalasztottam: «milyen szép, derék fiai vannak és hogy szeretik atyjukat». Jellemezte őket, különösen kiemelve Gyulának ritka tanultságát és műveltségét. Egytől féltette: a kaszinótól, ott is különösen Beöthy Ákostól, ki tudvalevőkép nem lelkesedett a kiegyezésért és angol alkotmányról álmodozott nálunk. Olyan filippikát mondott a kaszinó ellen, hogy Verhovay sem végezhette volna különben. Egészen belefáradt, pihegett. Arra a megjegyzésemre, hogy hiszen ott van neki tekintélye, befolyása, indulatosan az asztalra csapott. «Van is ott nekem, van Ichtritz Zsigának, (így mondta) meg Batthyány Elemérnek».
Különös, hogy ez a jelenet csaknem szószerint ismétlődött, mikor az Akadémiára került a sor. Trefort meghalt. Elnöknek Andrássy volt kiszemelve. Gyulai és Thán Károly el is mentek hozzá Erdélybe, de ő meggondolást kért. Kikérdezett az akadémiai állapotok felől. Azt feleltem, hogy azt a helyet, melyet Teleki József, Dessewffy Emil és Eötvös József elfoglalt, bízvást elfogadhatja ő is. Felszólított, avassam be az intézet belső dolgaiba. Elmondtam neki, mit Salamontól tudtam, se többet, sem kevesebbet; igazán nem valami hajmeresztő tényeket, csak klikkgazdálkodást. Erre kijelentette, hogy ha még teljes erőben volna, csinálna ott rendet, de így nem fogadja el a megtiszteltetést. Emiatt Gyulai orrolt egy darabig, de aztán belátta, hogy kár lett volna a nagy ferfiút bármily csekély kellemetlenségnek is kitenni.
Szóba került az egyházpolitika is. Mikor a magyar felelős minisztériumot kinevezte a király, e nagyfontosságú ügyet illetőleg véleményt kért az új prímástól, Simor Jánostól, báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi minisztertől és tőlem, mint miniszterelnöktől. Ő Simor munkáját kitünőnek találta, Eötvösét igen gyengének.
Tavasz felé már türelmetlen volt, de én állhatatos maradtam. Végre tüzetesen kikérdezett Lederer felől. Csak a legjobban mondhattam. Írt-e valamit? Igen, egy értekezést a parlamenti kormány megalapításáról Angliában és egyet Tunisz megszállásáról a franciák által, mely a «Budapesti Szemlében» jelent meg. Ezeket Kónyi volt szíves hozzá elvinni, ki Bélát addig nem ismerte. Mikor ismét eléje kerültem, újra kikérdezett. A Tuniszról szóló cikkel nagyon meg volt elégedve. «Kötelességemnek tartom azonban Excellenciádnak megmondani, hogy Lederer zsidó». – «Kitért?» – «Nem». «Annál jobb». Lederer teljesen be is vált, de a nagy államférfiú nem érte meg szép műve befejezését.
Igazán bölcs volt rendelkezése, mikor nyilatkozatai esetleges közzétételéről kérdezősködtem. «Én megadom a választ kérdéseire. Az Ön dolga megállapítani, mikor alkalmas az idő publikációra». Ezzel jobban lekötött, mintha bármilyen hosszú határt szabott volna.
Elmondta még audienciáját a királynál a véderővita végefelé. Ekkor mondotta el nagy beszédét a főrendiházban a kiegyezésről és katonai kérdésről. Ferenc József kérdezte, ő is az ellenzékkel tart-e? «Azt feleltem: Felség, még nem».
