FÜRED, JÓKAI MÓR, CSEMEGI KÁROLY
FÜRED, JÓKAI MÓR, CSEMEGI KÁROLY
Egyszerre nagy társaságba kerültünk. Ott volt Csemegi nejével, Jókai leányával, Bezerédj Viktor, Fenyvessy Ferenc, Szalay Imre, egy ideig Kozma Sándor, Heinrich Gusztáv és Rainprecht, a veszprémi püspök jószágigazgatója is. Volt már tarokkparti. Elég pénzembe került, míg beletanultam; egészen sohasem sajátítottam el. Csemegiékkel hamar összebarátkoztunk. Az öreg úr beteges volt, nagyon bántotta a szeles időjárás és elhatározta, hogy Pörtschachba mennek. Erről lebeszéltem, mert ott a forróság öli meg, hanem szerezzen lakást a szélnek nem annyira kitett helyen. A Huray-villába költözött és ott annyira összeszedte magát, hogy váltig mondta, ő most egy vad ember. Ezért a tanácsért nagyon hálásak voltak. Különösen megkedvelte Margit sógornőmet, kit «az ő töltött galambjának» nevezett. Sokat úsztunk és vitorláztunk és álmatlanságom kezdett tünedezni.
Ott kötöttem ismeretséget Vaszary Kolos főapáttal, ki hosszabb ideig tartózkodott Füreden, mint a rend birtokán. Irántunk lekötelező szívességgel viseltetett. Historikus: sokat beszélgettünk szakbeli ügyekről, séta közben. Sovány, barna, csillogó szemű, eleven eszű férfiú. Egész valóján meglátszott az aszkéta, Isten kedvére való. Eddig csak annyit láttam és tudtam felőle. Hogy minő ékesszólás rejtőzik benne, csak később nyilvánult meg. Pax volt a jelszava… Irántam való barátságát prímás korában is fenntartotta. Annyira, hogy tarokkpartijára is meghívott, de szerénységem tiltotta, hogy ezt a páratlan kegyet elfogadjam. A nagy egyházpolitikai viták alatt sokat érintkeztem és vitatkoztam hű segédjével, Kohl Medárddal. A prímás kért tőlem erre vonatkozó könyveket, melyek közül a belga alkotmányra vonatkozók érdekelték legjobban.
Alapjában, mint minden jóhiszemű, geniális ember, naiv volt. Egyszer, a felségnél való audienciája után azt mondta nekem: mégis csak jó, hogy historikus vagyok, mert így mindent történeti alapon megmagyarázhattam a királynak.
Csemegi és társasága örökké politizált, abban nem igen vettem részt. A Janszky-ügy elintézése a király által volt a főtéma és bizony nem igen voltak vele megelégedve. Feltünt nekem, hogy voltakép csak a belügyi kérdések kötötték le érdeklődésüket; a külső politika idegen volt előttük és, mint akkori eszemmel láttam, nem is igen konyítottak hozzá. A «Kannegiesserei»-on túl nem igen jutottak. Jókai volt az egyetlen kivétel.
A kirándulások közt nevezetes volt az idyllikus nosztori völgyben rendezett piknikünk. Heteken át folyt ennek előkészítése. Reám hárult a legsúlyosabb feladat. Jókaival ott volt Róza leánya is, de egészen elzárkózva Laborfalvy Róza őrizete alatt. Reám bízták a zár feloldása lehetetlennek látszó művét. Bejelentettem magam és a nagy tragika királynői tartásban fogadott. Egész elfogultan hebegtem el mondókámat, kérve a nagyasszonyt, vegyen részt a mulatságban. Róza kisasszonnyal. Igen kegyes volt: maga ugyan nem jöhet, de Rózát elengedi feleségem gardeja alatt. Általános volt az öröm, a szolgabíró úr szava szerint Jókai ugrált, mint a bakkecske. Felesleges mondanom, hogy a piknik nagy siker volt. – Róza nagyon összebarátkozott nőmmel és ezt a barátságot csak a halál bontotta föl.
Jókainak 1881 tavaszán mutatott be György Aladár a «Nemzet» szerkesztőségében. Akkortájt jelent meg Rab Rábyja, én meg József császárral foglalkoztam, miről tudott, így volt miről beszélgetnünk. Ugyanazon évben írta Péterfy Jenő a Budapesti Szemlében Jókai poézisének erős kritikáját. Ősszel a «Szikszayban» vacsoráztam, Jókai, ki a szinházból jött vagy tíz hölggyel és úrral, meglát, megismer és odahí asztalukhoz. Ott aztán az urak con amore szidták Péterfyt és Gyulait. Találva éreztem magam, hisz szorgalmas dolgozótársa valék a «Szemlének» és jóbarátja Péterfynek. Erre mosolyogva egyenesen Jókaihoz fordulok. «Péterfynek igaza van.» Nagy megrökönyödés. Folytatom. «Nézd, Móric bátyám! Megalkottad a Fekete gyémántokban Berend Iván figuráját. Az nemcsak elsőrangú természettudós, hanem kitünő vívó, mester a tarokkban és lelkületében igaz úri ember. Már most az a bizonyos kislány, kire gondolunk, ezt olvassa és megmámorosodik ennyi tökéletességtől. Összevet minket vele és könnyűnek talál, pedig bennünk is találna ő egy-két előnyt. A szerelmesek nevében kérlek, alkoss olyan hősöket, kikkel valahogy kiállhatunk versenyre.» Jókai: «Helyesen beszélsz, de nekem is igazam van. Tudod, írtam minden nemzetéről a világnak, még a varchonitákról is. De lelkemben mégis csak a magyar él. Azt minden lehető erénnyel fel kell ruháznom, hogy valami sikere legyen akaratomnak. Mert ha olyan volna a magyar, minőnek leírom, első lenne a világon. Tudod, nehéz megmozdítani.» Így az intermezzó közös jókedvben végződött és azután is igen kellemes volt vele való érintkezésem.
Füreden teljesen kegyébe fogadott. Minden mód mutatta, hogy törődik velem. Többször eljött értem, hogy sétálni vigyen. Óvott a sok üléstől – tarokknál is –, fekete lesz a vérem. Nem volt bőbeszédű, de a páratlan mesemondó mindig a legkomolyabb tárgyakat választotta, tudományt, vallást – istenfélő volt minden ízében – vagy politikát, melyhez az akkori orosz-bolgár bonyodalom szolgáltatta az anyagot. Akkor mondta nekem: «Nekünk béke kell, meg tele bölcső. Lennénk húsz millió magyarok, kiállhatnánk a muszka ellen.» Irodalomról soha, egyszer szinházról.
Lederer Béla eljött látogatásunkra. Magával hozta párisi barátját, Boppe Ágostot, ki aztán tanácsosa lett a konstantinápolyi francia nagykövetségnek, a nagy háború alatt pedig követ Belgrádban. Igen művelt, világlátott, elegáns fiatal úr, ki még németül is tudott – lotharingiai volt. Felmentünk Tihanyra, gyönyörködtünk a Balaton szépségein. Elvittem őket Jókaihoz.
Egy nagy, hall-féle terembe jutottunk. Asztal, szék, pamlag, mind tele paradicsommal és egyéb főzelékkel, a félhomályban majd hogy a divánra nem ültünk. Megjelent a ház úrnője és reám ismerve, szó nélkül Lady Macbeth-pózzal a balnak nyíló ajtó felé mutatt. Jókai már várt és a francia megszólításra franciául felelt, lassan, meggondoltan, de hibátlanul. Természetesen Magyarországról volt szó. A magyarság lelki tulajdonait jellemezte, különösen a vendégszeretetet és a szabadság kultuszát, miben rokonai vagyunk a franciáknak. Boppe azt a benyomást nyerte méltóságos fellépéséről, mintha Hugo Victort hallotta volna.
Csemegi belső barátságára méltatott. Gyakran meglátogattuk. Ő is minket. Tudós volt a legjavából, a magyar büntetőkönyv az ő halhatatlan műve. Excellenciás úr; a Szent István-rend középkeresztje is díszítette. De mintha ambiciója nem ért volna teljes kielégítést. Füreden sokszor megfigyeltem, mikor Camdem művével az angol Lordkancellárokról járt hóna alatt. Nem elégedett meg szellemi felsőségével; azt kimutatni is akarta minden alkalommal. Neves jogászokkal, kúriai bírákkal is lenézően bánt. Szerencsére nem voltam sem egyik, sem másik, így baráti viszonyunkat mi sem háborította. Otthon a legszeretetreméltóbb ember volt és kedves, eszes nejének gondoskodása bearanyozta utolsó éveit. Tragédiája az volt, hogy jogállamot akart és létesíteni nem bírt. Mikor sor szerint neki kellett volna a kúria alelnökségét elnyernie, Szilágyi igazságügyminiszter mást nevezett ki. Ez volt a nyíl, mely átjárta lelkét, ezt megbocsátani sohasem bírta. Kozma Sándor is majdnem hasonló helyzetbe jutott Szilágyival szemben, de csak barátjai tudhattak erről, Csemegi ellenben urbi et orbi hirdette, minő vérlázító igazságtalanságot követtek el rajta. Társadalmi tekintetben Kozma magasan fölötte állott. Csemegi nyugdíjba ment és ügyvédi irodát akart nyitni, de erről mégis sikerült őt lebeszélni. Azt mondták róla: ennek a nagy embernek csak egy ellensége van: ő maga.
