Füst Milán: A szakadék • (REGÉNY)
Füst Milán: A szakadék •
(REGÉNY)
(REGÉNY)
Úgy látszott előbb, hogy nem leszek szerencsés. A szobalány a nagyságos asszonyról mit sem akart tudni. Ideges sürgetésemre mégis bevitte névjegyemet, amire az ezüsthajú ügyvéd úr kijött elém. – Az arca még mindig nagyon fiatalos, – állapítottam meg.
– Parancsol? – kérdezte ő ridegen.
– Nem ismer?
– Dehogy nem! – nevetett. – A feleségemet keresi?
– Őnagyságát, igen. – Erre ő elpirult.
– Nem értem kérem, – kezdte lassan. A szobalány nyilván értésére adta, hogy nem ismeri a feleségemet…
– Csakhogy én nem tárgyalok szobalányokkal.
– Amennyi Önt megilleti, annyit megtudhatott tőle, nem? – kérdezte élesen.
– Kérem, kérem, én sosem voltam az Ön házitanítója… Már ezért is mérsékelje magát, – szólottam s a hangom veszélyesen nyugodt maradt. (Csak a derekam remegett máris). – Nem igyekszem én olyat megtudni, kérem, ami nem érdekel… Éppezért végezzünk talán. A címét kérem.
– Nem tudom a címét, – jelentette ő ki s hátat fordítva máris indult befelé.
– Ezüsthajú Ügyvéd Úr! – szólítottam őt ekkor szinte barátságosan. – Álljon csak meg egy szóra kérem. – Mintha kígyó csípte volna, azonnal visszafordult erre.
– Parancsol? – kérdezte s a szemei szikráztak.
Az ereimben éreztem, hogy még egy pillanat és ökölre megyünk. És miért? Semmiért. Én tehát, mint ilyenkor rendesen szoktam, a formasággá, hiusággá keményült lélek merev falán egy ügyes ugrással átvetettem magam s gőzölgő emberemnek egyenesen a szívére tettem a kezem.
– Tisztelt Uram! Beszéljünk egymással úgy, ahogy ember emberrel szokott, – mondottam szinte alázatosan. – A felesége, mint írja, nyomorban van és állást keres…
– Mit? – ordított fel.
– Mindjárt meggyőződhetik, – folytattam én, a zsebeimben kotorászva. – Ejnye no! hol is az a kérvény?
– Az sem érdekel, – válaszolta ekkor ő hamúszín arccal s hirtelen teljesen ellankadva. – Ez sem érdekel, ismételte. – Ne fáradjon Tanár Úr!… Címemnek ez az újjáéledése megelégedéssel töltött el.
– A Mária Cecilia nővédelmi egyesület egyik elnöke, mint talán tudja is, én vagyok. S a felesége őnagysága hozzánk kérvényt nyújtott be, amelyen nem tüntette fel a címét. Nyílván rám gondolt ezzel, ha nem is írt nekem külön… És én igyekeztem előzékeny lenni…
Mialatt beszéltem, a másiknak arca nagyon megváltozott. Ha jól emlékszem, egy könnycseppet is láttam pilláin, bár ebben nem vagyok bizonyos. Ezek ellenére mégis hepciáskodott.
– Még ez sem érdekel, – jelentette ki szemét lehunyva.
Ekkor aztán én tettem úgy, mint akinek kifogy a türelme és menni akar. A legnagyobb nyugalommal emeltem le cilinderem a fogasról, de abban a biztos tudatban, hogy most már úgyse ereszt el. S úgy is lett.
– Az én feleségem tönkretett engem, tudja Ön azt? – ordította, hogy szinte rengett bele a ház. Utána még jóideig arca vadul rángatózott a kíntól. – Elhallgatott. Újjamat ekkor tiltakozón felemeltem.
– Ne mondjon nekem semmi olyat, amit megbánhatna, doktor úr… – mondottam enyhén.
– Nem bánok én már meg semmit! – hörögte ő és az öklei összeszorultak.
Lehajtott fejjel, megilletődve álltunk tehát ott egy ideig, mint a borjak. – Szerencsére ő csakhamar felsóhajtott és így szólt:
– Ne mondja meg neki Méltóságod, hogy tőlem tudja a címét. – Én róla semmit sem tudok, – ő engem nem érdekel! – kiáltotta.
– Természetes! – bólintottam. – Nyugodt lehet.
– Ha csakugyan nyomorban van, – a kárát én nem akarom. – Isten látja a lelkem… ha ugyan nem valami raffinéria ez is, – modern faxni… ahogy szokta…
– Nó és mi a címe, kérem?
– Mikor még nagy nő volt – kokottot értek ezalatt, Méltóságos Uram, úgy bizony! – erősködött –, akkor még az Eszterházy-utca 7 alatt volt a nagyszerű lakás. De ott nem igen lakik ő már, – úgy lett minden, ahogy megjövendöltük… – mondá és hörögve nevetett.
– Köszönöm, Uram, – feleltem én neki.
– Tessék csak odamenni, – ott majd többet tudnak, – folytatta megtörten s egész az ajtóig kísért. Ott férfias részvéttel még egyszer megráztam a kezét s gyorsan kisurrantam. – Mindez az előszobában történt.
*
– És gyújtson fel, kérem! – hangzott ki a jól ismert édes dallam a szoba mélyéből, amire a fénymadarak felröppentek a hatalmas bronzcsillár ágai közé. Ennyit láttam a félig nyitott ajtón át s a szívem megdobbant. Karácsonyi álmok valószínűtlen íze, rég óhajtott színes boldogsága merült fel bennem, cikkázott át rajtam egy pillanatra. – Furcsa, édes vándorlás ez! – éreztem ereimben.
– Tessen befáradni, Méltóságos Uram! – riasztott fel a lakáj…
– Már azt is tudja, hogy méltóságos vagyok? – kérdeztem én rábámulva. – Jól van nevelve, – biccentettem feléje elismerőn. S beléptem. Miután betettem magam után az ajtót, – körülnéztem előbb s így szóltam egész hangosan:
– Ilyen előkelőek lettünk? – És nevettem.
Nem tudtam biztosan, hallja-e valaki, amit mondok.
Élőlényt nem láttam, csak egy pazarul, kápráztatásra berendezett termet, amelyben jó meleg volt: üvegházi atmoszféra, – amelynek hűvös áramlataiból mégis érezni lehetett, hogy csak nemrég takarítottak itt. Előreléptem a csillár alá s megálltam az idegenség kellős közepén. Ekkor édes kacagás felelt az egyik sarokból.
– Hát odabújt, Hermióne? – kiáltottam fel. – S indultam feléje. – Álljon csak meg, kérem! – kiáltott ő.
Ott ült Hermióne egy színes párnákkal telirakott kuckóban, törökösen felhúzott lábakkal. Maga is olyan volt, mint egy színes, puha párna.
– Álljon csak meg! – kiáltott újra. Megálltam.
– Mindenekelőtt: mit keres Maga itt? Hogy mer Maga idejönni? – S teás-csészéje mellől, mint valami leshely mögül nevetve figyelt…
– A férjétől jövök, – feleltem csendesen.
– A férjemtől?
– Tőle, – feleltem kurtán. – Ő küldött.
– És hogy került Maga az én férjemhez?
– Itt kell állnom? – kérdeztem szemrehányón.
– Tessék! – mondá ő erre elkedvetlenedve és helyet mutatott maga mellett. Közelebb léptem tehát s leültem. Ő a teáját itta s én néztem őt.
– Parancsol teát? – jutott eszébe.
– Nem parancsolok…
– No mégis!
– Csakis morfiumot, édes Gyermekem, – feleltem neki.
– Az is van, – bíztatott s rám villantotta sötét szemeit. Olyanok voltak, oly mozgékonyak s alattomosak, mint a kés.
– Mért ilyen kuszált, ilyen álmos, ilyen összegubancolódott? – méltatlankodtam. – Ilyen puha?
– Most keltem fel… – válaszolta még puhábban s kényeskedve itta teáját tovább. Puhaságában a nők gyalázatos öntudata vibrált.
– Meleg és sötét, mint az álmából felriasztott gonoszlélek… – mondottam neki. – Az, az, az – hiába tiltakozik…
– Nem tiltakozom én, arról itt szó sincs. Éppen arra volnék kíváncsi, – mi viszi Magát a gonoszlelkek közelébe? – S még kényelmesebben szürcsölgetett.
– Szóval már affektálni is kezdünk! – bólintottam megvetőn.
– A Maga tanítványa vagyok, – büntetett azonnal, miközben nyelve piros hegyével a tejszínhabot nyalogatta csészéjéről. – Egyébként nem is affektálok, – kérem szépen, – csak fáradt vagyok. És amíg a szó szájamig ér… – a többit tudja már…
– És ez a berendezkedés itt! – ez a pompa! – gúnyolódtam.
– Egy kicsit túlnagyszerű, – igaza van…
– És ez az állandóság! – gúnyolódtam.
– Ebben viszont már nincs igaza, Barátom! – Már nem elég jó a szeme, – öregszik, Barátom… – vágott vissza kegyetlenül. – Ez összehordott holmi, kérem… Ha jól megnézné, minden darabon más monogrammot találhatna.
– No jó, jó, – csak ne haragudjék…
– Nem én, – csak éppen így van, Barátom… Összehordtuk, amíg itt tanyázunk, – annyi az egész. – S a szemeit megvetése jeléül összehúzta.
– Jól van, Hermióne, – ne mentegetőzzék…
Rámnézett, – most már hidegen s feleletre se érdemesítve, nagy méltósággal válogatni kezdett a hideg étkek között, amelyek egy ezüst tálon előtte voltak. Szalagjai nyaka körül eközben meglibbentek. – Habos, sárga selyempongyolája nyugodtan világolt felém a csillár fekete fényében, mint egy állandó derengés, oly nyugodtan s oly biztonsággal… – Az ember ott feledte rajta lelkét… ha ugyan kibírta sokáig az anyagnak ezt a könnyed fényét s főként: ezt a tisztaságot… Nekem például le kellett húnynom a szemem, hogy bele ne szédüljek.
– És most kérem, szíveskedjék talán megmagyarázni, – minek köszönhetem ily hosszú idő után a szerencsét? – riasztott fel Hermióne.
– A férje arra kéreti, hogy jöjjön vissza hozzá és ha akármi történt is, – kezdtem, egyelőre kissé bizonytalanul. – Idegesen vonaglott össze.
– Ne tréfáljon! – mondá.
– De bizony, hogy nem tréfálok! – állítottam most már teljes biztonsággal.
– És evvel a kérésével Magához fordult? Hogy lehet az?
– A büntetőjogi társaság, amelynek egyik elnöke vagyok, néhány hónap előtt az urát pénztárosnak választotta. Így kerültünk össze, Angyalom… Én persze rögtön Maga felől kérdezősködtem nála, – de ő egyelőre csak mosolygott. Egy ülés után azonban mellém szegődött az utcán s elkezdett mesélni nekem, – és ríni persze…
– Ne mondja! – És mit mesélt?
– Nem sokat. Csak éppen annyit, Fiacskám, – hogy én, mint az Ön volt házitanítója, mit szólok Önhöz? – Hogy Ön otthagyta őt. No lám! – Megkérdeztem tőle, hogy vajjon mit tanácsol, mit szóljak? – Erre tudtomra adta, hogy ő öngyilkos lesz…
– Ne mondja! – Szegény! – sóhajtott fel Hermióne.
– Hát sajnálja őt?
– Nem én! – mondá és megrázkódott. – Hallgattunk.
– Csak azért kérdeztem ezt, mert, mint látom, Ön is a legkülönbözőbb s merőben más jelentésű szavakat használja támasztékokul… – mondottam a csendben, mialatt cigarettám füstjét figyeltem, mint kavarog a csillár felé finom ívekben. S vártam. Hermióne pedig, miután szép nyugodtan letette csészéjét, megigazította párnáit, rájok is könyökölt, – így szólt végre:
– Vigye neki válaszul a következőket. – Hogy ne feledje el, hogy egykor oly bátor volt és elvett engem feleségül. – Ne legyen tehát gyáva ma sem. És ne feledje, hogy olyan szerencsében volt része, amiben nekem például soha… – Itt Hermióne elpirult s elhallgatott.
– És pedig? – firtattam.
– Hogy olyasvalakivel élhetett együtt, akit szeretett…
– No lám, – no lám! – kiáltottam ekkor. S aztán elhallgattam hirtelen. – Csodálatos egy lény Maga, – folytattam kis idő után egészen ellágyulva. – Maga olyan, mint egy reflektor, – mosolyogtam.
– Az ember eljön ide, és úgy látszik, csak azért, hogy ostobának érezze magát Maga mellett… – tettem hozzá bánatosan.
– Mikor ilyet mond, nyilván nagyon szerénynek képzeli magát, – nemde? – nevetett szemeim közé.
– De mondja csak, Hermióne, – ártatlan csókjainkra kérem, – ha ugyan emlékszik azokra…
– Ön ma már nős ember, Uram… – végre valahára! – szakított félbe és kacagott… – Hogy mer Ön emlékezni? – Legyintettem.
– Ne legyintsen! – kiáltotta.
– De legyintek! – kiáltottam vissza dühösen. – Különben hagyjuk is ezt, – folytattam lihegve. – Hogy történt Magával mindez? – arról beszéljünk.
– Hogy hogy történt? – ámúldozott.
– Igen, hogy hogy történt? Arra volnék kíváncsi, kérem. – És meg akarnám Önt interpellálni…
– Hát csak úgy történt, kedves Uram, – érti kérem? – felelte s a kezével afféle mozdulatokat tett, mintha szemtelenül mindent el akarna söpörni maga elől. – Csak úgy történt, – tudja, Barátom? – rohamozott egyre szenvedélyesebben. – Az emberrel történik egy s más – azt csak nem lehet kétségbe vonni?…
– Úgy van, Hermióne, – próbálkoztam szelídebb húrokon. De ő a szavamba vágott azonnal. Szinte suttogva beszélt, ízzó gyűlölettel.
– Vagy azt képzeli bölcsész Úr, hogy a markában tarthatja mindazt, ami történhetik magával? Az egész életet? Szabályozni, csatornázni, felosztani, – úgy volna jó, mi? – S hangosan kacagott.
– Az ember mindenesetre megpróbálja, Hermióne, – vetettem ellene méla bárgyúsággal. – S megtörten bólogattam. Azonban ő oly élesen nevetett erre, mintha fel akarna boncolni vele. – Közben állandóan rám szegezte sötét tekintetét s szinte azzal a követeléssel, hogy mikor nevetem már ki saját magamat.
– Hát a felelősség – édes Hermióne? – dadogtam.
– Ön nem Isten, – csapott le reám búgva. – Ön nem Isten, – ismételte fenyegetőn. – Ott majd felelek, ha birok…
– Ön az életét már odaajándékozta egyszer, – igaz ez?
– Az egyiket. A másik pedig élni akar, Uram és nem megfulladni, – adja ezt kérem tudomásul. Sem jóság melegében, sem a tisztesség fagyában. Vagy azt képzelte ez az úr, hogy kedvem van így élni ötszáz évet? – Nos, látja. Ha nem ötszáz évet, akkor húszat sem… – Az én időm drága nekem! – kiáltotta.
– És így igen?
– Így igen! – Persze! – kiáltotta. – Vagy kriptába voltam én bezárkózva vele? – méltatlankodott felháborodva.
– Hiszen nem úgy élt ott sem, nem úgy élt, ne feledjük, – figyelmeztettem. – Különben is ez az okoskodás nem is éppen veszélytelen, Hermióne…
– Veszély?! – kacagott. – Veszély? – Veszély?
– No, no, – várjon csak. És ne rohanjon úgy. Odasüllyedünk e szabadosság által, ahova ember csak süllyedhet, – nem gondolja, Hermióne? Szerencsére szavait én úgysem veszem egészen komolyan. Mαινομεϑα παοταν δργιζομεϑα, – mondotta Platón. Őrjöngünk valahányan, amikor dühöngünk. – De még azt sem akarom ezzel állítani, hogy semmi igaza nincs, – s valóban komikus volna, ha éppen én, a koldusok koldusa itt ülnék, hogy ítéletet tartsak Maga felett… – Egy igazi koldusbíró, Hermióne, – kiáltottam fel s ötletemen hangosan kacagni kezdtem. Visszhangzott tőle a hatalmas terem.
Egy ideig hallgattunk ezután. Hermióne a körmeit rágta éles, cukros kis fogaival, én pedig néztem őt, – figyeltem – mi lesz vajjon? mire készülődik? Abban ugyanis bizonyos voltam, hogy most, most olyasmin töri a fejét, amivel egy csapásra lesújthatna. – Nem olyan egyszerű az élet, Angyalom! – oktattam őt még akkor magamban.
– Elvégre mi is az a jóság, Hermióne? – vetettem fel szeliden.
– A jóság? – kérdezte s a szemei körmei mellől összeszűkültek.
– Ne húzza össze a szemét! – figyelmeztettem. – Ne akarjon mindenáron konok és korlátolt lenni. – Mi a jóság? – Azt kérdeztem. Ön eddig bonyolult okoskodással felelt minden kérdésemre, – ami már maga is gyanús. – Egyszerű választ kérek, – azzal talán jobban meggyőz, – gúnyolódtam. – A jóság maga is egyszerű, – tettem hozzá.
– Az az egyszerű jóság, – mily kegyetlen az az egyszerű jóság, – kezdette lassú búgással s mint aki már-már összegyűjtötte mérgét, – felegyenesedett.
– A jóság nem kötelez semmire? – ostromoltam.
– Dehogy nem. Figyeljen csak! Ott áll az az egyszerű jóság és az Úristennek el nem engedné az ember kezét. – Mikor az ember zuhanni akar. Megértette? – csattant fel. – Arra való! – kiáltotta szikrázó szemekkel.
– Biztos, hogy úgy kell élnünk, – amire valók vagyunk? – kérdeztem. De erre nem felelt.
– Az ember egy spárgába kapaszkodik maga is, mert ostoba, még mindig az, – a jóság pedig, az az egyszerű jóság odaáll és görcsösen szorítja vele együtt azt a spárgát… Így van ez, kedves tanár Úr, – mondá, – váratlanul megszakítva magát s mint az olyan ember, akinek még sokféle mondanivalója volna ugyan, csak éppen nem szereti megvitatni a megvitathatatlant, – a messzeségbe nézett. Közben gyönyörű keble valósággal pihegett. Valósággal szerelmes voltam belé e pillanatokban. Arcom nyilván piros volt a gyönyörűségtől. – Ez minden? – kérdeztem remegve.
– És ezzel végeztünk is, tanár Úr, úgy van, – tette hozzá, még mindig kikelve magából. – A nemes felháborodás lángolt fenkölt homlokán. Én pedig: – tehetetlennek éreztem magam és összetörtnek… mint mindig vele szemben.
– Beszéljünk okosabb dolgokról, – határozott. – hogy van Szivikém, – mit csinál három szép gyermeke? – S nevetett.
– Még azt is tudja, hány gyermekem van?
– Én mindent tudok, – nevetett egyre inkább megkönnyebbülve.
– Úgy?! – És most azt kérdezem Öntől és ez az utolsó kérdés, Szivikém!… – kezdtem el újra.
– No? – Csak ki vele! – Ne féljen, tanár Úr!
– Mi a bűn, Hermióne, – mi a bűn? – Így talán jobban foghatjuk meg a kérdést! – Mi a bűn, arra feleljen, kérem! – Újra hahotázni kezdett.
– Ha Ön folyton csak nevet, Hermióne…
– Hát mit csináljak?
– Azt könnyű… Én pedig nem azt várom Magától, ami könnyű.
– És ezt Ön kérdezi tőlem, jogtudományi bölcsész Úr?
– Ön az egyetlen nőismerőseim között, aki ismeri könyveimet…
– Nagyon élvezem azokat…
– Azt reméltem tehát, hogy nincs oka gúnyolódnia felettem. – Bátor voltam azt kérdezni, mi a bűn? – Hermióne megint kipirult. Az a nemes pír borította gyönyörű arcát, amelyet csak a hév, a meggyőződés heve, csak a jogosult harag képes rávarázsolni emberi arcokra.
– Ismeri Ön Liszt Ferenc életét? – kérdezte váratlanul.
– Ne kerülje meg a kérdést!
– Jó fiú volt, – jót akart, – de aztán abbahagyta az erőfeszítést, – tudja? – Gyerekei lettek, – örült nekik. Az élet elsodorta őket tőle, – mit tehetett?
– Hogy mi a bűn, azt kérdeztem…
– A jóság egyszerű, – igaza van, jogtudományi bölcsész Úr… csakhogy az nem is gyötri magát, azon kezdi…
– Tévedés! – kiáltottam. – És Krisztus? – kiáltottam.
– Az gyötörte magát? – az embertelen volt magával? – sikította. – Hisz akkor maga nem érti Őt, – ember! – Itt Hermióne már fel is ugrott a pamlagról s az arcom előtt hadonászott oly módon, mintha hiszterikus rohama volna.
– Krisztus? – kacagott. – Krisztus… – s fel-alá futkosott a szobában, hol eltakarva arcát, hol összecsapdosva kezeit… Majd újra leült. Az arca váratlanul megszelidült aztán.
– Istennek ez a virága, – mondotta lágyan. – Ez a csodálatos virág – és erre hívatkoznak Önök? – Nem érzik megbocsátó szelídségén, hogy Ő volt az egyetlen a milliók között, aki nem szenvedett, akinek a lemondás nem volt gyötrelem? – Az utánzók, – azoknak igen, – azt már elhiszem, – mondá megvetőn, halálos undorral.
Majd, – mintha gondolatokba akarna merülni: lehúnyta szemeit. Én úgy éreztem, hogy ez a pillanat a tél mélye. S hogy e szobán túl a határtalan feketeség kezdődik.
Hermióne végre cigarettára gyújtott.
– Krisztus! – ismételte meghatottan s a szemei megteltek könnyel. – Ő volt a jóság, – éppen sajátmagával lett volna embertelen? Hisz aki magával az, másokkal is az! – Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, – többre én se vagyok kötelezve, – nem Uram! – kiáltotta, újra szenvedélyre gyúlva.
– Jut is, marad is, Hermióne, – nem kell féltenie magát… – próbálkoztam, – csak éppen hogy egészen el ne süllyedjek.
– Hogy mi a bűn, nem tudom – és ezt mondja meg a diákjainak is, hogy nem tudom. Csak azt tudom, hogy bűn nélkül nincs élet – és hogy előidézni hogy lehet? – még azt is tudom. Azzal lehet legjobban, tanár Úr, ha már a kihágást is szigorúan büntetjük. – Írja ezt fel magának, kérem… – S ezzel beburkolózott selymeibe. Sokáig dideregve hallgatott.
– Mit csinál a felesége? – kérdezte később.
– Az én feleségem kövér és szőke, – feleltem eltűnődve.
– És ezen kívül? – nevetett.
– Nagyon szeretem őt, – mondtam udvariasan és felálltam.
– Az úgyis való, – biztosított Hermióne alig észrevehető, gúnyos mosollyal. – Most pedig megy is szépen haza a feleségéhez, tanár Úr… – mondotta.
– És ha nem mennék? Mi volna akkor, Hermióne?
– Fogadjon szót. Magának nem való itt énnálam… És máskor ne vállaljon ilyen küldetéseket… No menjen szépen!
– Dehogy megyek! – kiáltottam.
– Én estére vendéget várok, – mondotta ekkor puhán, melegen, – s a szemeiben kíméletet kérő, bizalmas fény villant. Olyan volt most ez a dáma, mint egy bűnöző kölök.
– Egy feltétel alatt megyek, – jutott eszembe. – Ha megvallja szépen és becsületesen, hogy kit vár?
– Névszerint?
– Úgy-úgy! – Természetesen!
– Na ne mondja! – nevetett. – És az ilyesmi, kérem, hogy jut eszébe?
– Azt nem tudom, kérném. De viszont ragaszkodom ehhez.
– Mindenesetre nagyon kitüntető már maga az érdeklődés is – rejtélyeskedett ő.
– No mondja már meg, – mondja már meg, – unszoltam kiszáradt torokkal, – Isten tudja mért? – Veheti észre, hogy egyátalán nem szégyellem magam Maga előtt, – folytattam. – Ez épp a Maga nagy varázsa…
– Talán irígykedni akar, öreg Úr?
– Öreg Úr?
– No igen, igen…
– Nézze, igazi öregember én belőlem úgyse lesz soha… Azonfelül pedig, Maga nekem úgyis mindig megmondott ilyeneket… Honnan e nagy titkolózás épp most? – kérleltem. – A szívem hangosan dobogott. – Igen, igen, – ez a bűn mérge! – állapítottam meg.
– Báró Magas Rezső honvédhuszár-ezredes urat várom, – jelentette ő ki s két szemét, mint két nyugodt lámpást határozottan és közönyösen irányította felém.
– Mi? – hüledeztem én egész megzavarodva. – Ne tréfáljon, Hermióne…
– Azt hittem, nem is újság…
– Hát azért van Maga ilyen jól informálva felőlünk? – ámuldoztam.
– Természetes, természetes. A sógora a szeretőm. Kedves nejének az unokatestvére. Ugyanaz. Nehogy félreértés legyen köztünk: mert van még egy másik is ebből a fajtából, úgy tudom…
– És ő rendezte be Magának ezt a kis paradicsomot?
– Hát még ha mindent tudna! – villantak gonosz szemei.
– És szereti legalább azt a szegény fiút?
– Majd az is kiderül, Lajli Bácsi!
– Úgy, úgy, úgy!… – Akkor én mindent értek, – sóhajtottam. – Akkor a Rudinak csakugyan vége van, Angyalom, – tettem hozzá. – És tökéletesen igaza van szegény mamájának, ha kétségbe van esve…
– Az Idus néni! – bólintott Hermióne jelentősen.
– Maga sem Istent, sem embert nem ismer, Hermióne, – az a Maga nagy baja, Fiam!… – tünődtem fel-lejárva.
– Hát hogy Istent nem ismerem, – azért talán nem is tehet éppen szemrehányást Lajli Bácsi… – kiáltott utánam, majd a tükör felé fordulva hátrasimította hamúszőke haját…
– Hát ezt már megint hol hallotta, ezt az undok elnevezést?…
– Már mondtam Önnek, hogy én mindent tudok! – kacagott. – Majd felugorva hirtelen, pici tenyereivel lerázta ruháját. – Szalagjai és csokrai körül két kis puha, fürge keze oly óvatos könnyedséggel tevékenykedett, mint két pillangó.
– Maga kis angyal, fekete szárnyakkal, – mondottam neki s enyhén megöleltem őt. – És most még egy kérdést, ha megengedi, – tettem hozzá.
– No?
– Hol lakik most a Rudi?
– Egyátalán nem titok… Mért ily ünnepélyesen?
– No?
– Hotel Belvedere, – első emelet hét.
– Köszönöm. A magam részéről azt izenem neki, hogy ma éjszakára ugyanott nyittatok magamnak szobát. A célom az, hogy holnap reggel tíz órakor tiszteletemet tegyem nála. – Felírjam?
– Felesleges! – mondá és bágyadtan nyújtotta fehér kezét. Úgy csókoltam meg, mint a szentséget, aztán zavartan, tévetegen, tehetetlenül botorkáltam kifelé.
(Folyt. köv.)
