XII. KÉT MEZTELEN KARD KÖZÖTT
XII. KÉT MEZTELEN KARD KÖZÖTT
Már ősziesre fordult az idő, ami itt a Makovicán, az örökzöld erdők vidékén, nem annyira a fákon látszik meg, mint az embereken: mindenütt szedik a földeken a káposztát, kalarábét és a takarmánytököt. Van, aki csak ilyenkor vágja a zabját és a rozst, – csak akkor, amikor már fél, hogy megcsípheti a dér s a szem akkor könnyen megfeketedik.
Simeon úr egy délután a tornácon pokrócot kívánt a lábaira: a vastag posztónadrág és a sárga csizma nem tartott elég meleget. Sóhajtozva gondolt a télre, melyet négy fal között kell a nagy hideg miatt eltöltenie. De felvidult, amikor eszébe jutott, hogy ballábát azóta, hogy megütötte a szél, már nem nagyon háborgatja a köszvény.
Amint a mennyezetes «trónszékben» spekulál, kocsit lát befordulni az országútra a Svinka-patak kanyarodásánál. Hintó biz az, nem kocsi, – négy ló van eléje fogva. A kocsis mellett inas ül a bakon, – ej, de nagy úr lehet!… Szvidnicskára nem megy senki, mert nem lehet ott dolga semmiféle úrnak, – a vendég csak ide tarthat, Kruzslyóra. A tornácról lekiált Simeon úr torkaszakadtából a hátsó udvar felé:
– Chlapci! Do liberiju!
A «gyerekek» a hetes férficselédek, nekik kell most minden munkát abbahagyva veszettül sietniök, hogy mielőbb magukra kapják a fehérsujtásos veres libériát a csizmával és a prémes kucsmával együtt.
Mire a négyesfogat bekanyarodik az udvarra, már libériás inasok ugranak hozzá, hogy az előkelő endéget lesegítsék.
Szigorú képű, kedvetlen úriember a vendég. Mente van rajta, kard az odalán, sarkantyús csizma a lábán.
Mikor felér a tornácra, a kucsmáját meg se billenti és balkezét a kardja markolatán tartva bemutatkozik:
– Tahy Benedek vagyok.
– Tudom, – válaszolt Simeon úr. – Ismerlek. A Komjáthy Erzse ura vagy, szolgabíró itt Sárosban.
– Csak voltam szolgabíró, – feleli a vendég. – Most császári komisszárius vagyok.
– Az is szép hivatal, bruder. Gyere hát közelebb! Hé, Hinkó! Hozz egy kancsóval abból a helmeciből!
A vendég azonban egy lépést sem közeledett az asztalhoz.
– Nem vendégeskedni jöttem, – felelte – hanem törvényügyben. Panaszok érkeztek Eperjesre, bizonyos bűntettek ügyében, melyek úgy a földi, mint a mennyei felséget a legsúlyosabban sértik.
– Ejnye, ki lehetett az az imposztor? – kérdezte Simeon úr csodálkozva.
– Itt van egy hajmeresztő írás, amelyben Mikurszky Simeon úr valami rendelkezést teszen a trón kárpitja ügyében és így írja alá: Rex Cruzloensis. Ez felségsértés a felséges római császárral, mint Magyar- és Csehország királyával szemben. Vállalja ezt az írást?
És odatette Mikurszky elé a cédulát.
– Hogy vállalom-e? – kérdi Simeon úr, – a saját írásomat ne vállalnám? Hát persze, hogy vállalom!
– De van itt még súlyosabb dolog is! – folytatta a császári komisszárius. – Jelentés érkezett, hogy a vallás tökéletes megszentségtelenítésével valami ebet a szent szertartások közepette temettek el.
– Micsoda szent szertartásokról beszélsz, öcsém? Tudtommal lutheránus volt Kristóf, az apád, lutheránus volt az anyád, Nagymihályi Éva, a feleséged, Komjáthy Erzse református, – mi közöd teneked azokhoz a szent szertartásokhoz? Én is lutheránus vagyok, nekem sincs semmi közöm hozzájuk. Talán csak nem katolizáltál te is, mint Károly, a bátyád?
– Ahhoz kegyelmednek nincsen semmi köze; itt különben is én vagyok az, akinek joga és kötelessége kérdezni!
– Ismertem azt a Károlyt, – folytatta Mikurszky. – Eszes ember! Nagyon eszes ember! Nem értettem ugyan, hogy minek ment el paulinusnak, de hallottam, hogy már otthagyta a barátokat, feloldozták a szegénységi fogadalom alól és ma már leleszi prépost…
– Feljebb! – szólt közbe Tahy Benedek. – A méltóságos királyi tábla asszesszora.
– Császári tábla az már régen, nem királyi! – feleli Mikurszky.
– A földi és a mennyei felségnek megsértése, a vallás profanizálása és a szent szertartások meggyalázása, mind olyan súlyos vétek, amiért még a nemes ember is fejével lakol.
– Ohó, barátocskám, – az én fejemnek egyelőre én vagyok a gazdája. Nekem a legkisebb közöm sincsen ahhoz a felséges császárhoz, ami pedig a mennybéli felséget illeti, azzal majd elintézem magam a dolgomat, ha megcitál.
– Ez újabb felségsértés – mondotta Tahy. – Tudvalevő, hogy III. Károly császár őfelsége egyszersmind Magyarországnak is királya.
– Lehet, – felelte Mikurszky pipára gyujtva. – Magyarország királya. Meg Horvát- és Szlavonországnak, Bulgárországnak, Rámának és Szerviának királya. Hallottam olyat is, hogy még Jeruzsálemnek is királya. Biztosan kevesli a zsidókat, akik a többi országaiban találtatnak. Azt azonban mondhatom neked, öcsém, hogy az a német nekem nem valami nagyon imponál.
– Mikurszky uram, az a német Magyarországnak a királya!
– Kruzslyón én vagyok a király! – felelte Simeon különös nyomatékkal. – Szabad és nemes ember vagyok, nekem nem parancsol senki se, még a feleségem se, mert nincsen.
– Nem lehet ezt az ügyet réfával elütni, Mikurszky uram! A felségsértést még valahogy kimagyarázhatnák a fiskálisok, de a szent szertartások meggyalázása, egy ebnek rendezett énekes temetés, oly sacrilegium, amelyre e földön nincs pardon!
– Eh, mit! – válaszolt Simeon úr, a pipacsutorát szájából kivéve, – az én jobbágyom az én jobbágyom és akkor kántál, amikor parancsolom!
Sűrű porfelhő emelkedett az országúton és a porfelhő sebesen közelgett Kruzslyó felé. Ott, ahol az országút eléri a patakot, kibontakozott a porfelhőből tizenkét vasasnémetnek az alakja. Amint Tahy látta, hogy a vasasok már közel vannak, még szigorúbb lett a hangja:
– A tekintetes urat bevisszük Eperjesre, még pedig vasban!
Mikurszky elsápadt:
– Engem? Vasban? No, ezt a gyalázatot nem fogod megcselekedni velem, öcsém, ha csak valami speciális vasat nem csinálsz… Megelőzött benneteket a guta, – hogy ütne belétek is a gazdáddal együtt!… Felrántotta a ballábamat, – a lábam feje ki van nyujtva, de a térdemet nem lehet kinyujtani, a balkaromat pedig lerántotta, úgyhogy nem bírom felemelni, ha meg nem fogom a másik kezemmel… Már most hogy vasalsz meg engem? A te bilincsed nem való énrám, az én kovácsom pedig nem fog bilincset rakni saját urára, parancsolójára és királyára, mert ha erre vakmerőségében vállalkoznék, leüttetném a fejét itt előtted! Látod azt a pallost a tornácoszlopon? Itt Kruzslyón mindenki tudja hogy az mirevaló!
– A pallosjog megilleti a nemes vármegyét, – felelte Tahy – megilleti a Tahyakat, a Hedryeket, a Görgeyeket, a Soósokat, meg a többi ősi familiákat, de hogy a Mikurszkyakat is megilletné, arról sohasem hallottam. Különben is bátorkodom ajánlani, hogy a saját fejével inkább törődjék az úr, mint a kovácsának a fejével, mert odalenn Eperjesen az ítélőszék nem érti a tréfát.
– De hát hogyan akartok engem oda levinni, szerelmes jó öcsém? – kérdezte Mikurszky. – Ölben? Hiszen nem bírok felszállni a hintóra, csak úgy tesznek fel rá és úgy vesznek le róla, ha dolgom akad odalenn a faluban… Vagy talán erőszakot akarsz velem alkalmazni? Gondold meg, hogy ez nem a tettenérés esete, és az is főbenjáró bűn, ha egy nemes urat idézés helyett erőszakkal visztek el. Emberrablás, egy szabad ember elrablása!
A vasasok ezalatt megérkeztek és bekanyarodtak az udvarra. A hadnagyuk megkérdezte:
– Komisszárius uram, tüstént megyünk vissza, vagy megpihenhetünk?
– Szálljatok le, – szólt Tahy. – A lovak nagyon fáradtak. Csutakoljatok, abrakoltassatok és itassatok. De még ma visszamegyünk.
– Enni-innivalót majd ad a cselédség, – szólt Mikurszky. – Az urak pedig kerüljenek beljebb.
– Arról szó sem lehet, – válaszolt Tahy. – Mi itt hivatalos járatban vagyunk. A katonák majd tudni fogják, hogy lássák el magukat, – ez az ő joguk; nem maradnak sem éhen, sem szomjan. És ha mást nem találnak, még a rozsot is feletetik a lovaikkal. Ez már a természetükben van. Az úr dolgában pedig azt végeztem, hogy nem visszük be Eperjesre. Nem történt meg a törvényes citálás, – bár az ördög sem tudja, hogy micsoda ma törvény! De az alighanem megmaradt még a régi dekrétumokból, hogy törvényes citálás nélkül senkit bíró elé cipelni nem lehet. A tekintetes úr itt marad, de a császári hadparancsnokság rendelkezése alatt. A vasasok közül hat ittmarad és azok közül ketten felváltva őrizni fogják az urat. Tekintettel nyomorék állapotára, nem is fogjuk becitálni Eperjesre. Itthagyjuk, de éjjel-nappal két meztelen kard között lesz, mindaddig, amíg vissza nem jövök. De még ezen a héten itt leszek az ítélőmesterrel.
– Micsoda ítélőmeserrel?! – kiáltotta Mikurszky. – Az én ügyem a méltóságos királyi tábla elé tartozik!
– Az régen volt, tekintetes uram! – felelte Tahy. – Ma rendkívüli körülmények vannak, nem érünk rá a sok ceremóniára. Ő szent felsége ítélőmestereket nevezett ki mind a négy disztriktusba és azok ítélnek most a hűtlenség, felségsértés és más főbenjáró bűnökben.
– Törvénytelenül ítélnek! – hörögte Mikurszky.
– Az lehet, bár nem hinném, – válaszolt Tahy. – Méltóztassék majd panaszt tenni a diétán, az igen illetékes fórum az ilyen gravámenek megvitatására. Nyitva áll ez az út mindenkinek, – akinek fejét veszi, még annak a sérelmét is előterjeszthetik az utódai.
És anélkül, hogy csak le is ült volna, Tahy Benedek a hadnaggyal és hat vasas katonájával elment. A másik hat vasas ottmaradt és kettő mindjárt meg is kezdte az őrszolgálatot Kruzslyó királya mellett, kivont karddal a kezében.
