XIII. AZ EPERJESI VÖRÖS SZÉK
XIII. AZ EPERJESI VÖRÖS SZÉK
Még azon a héten, szombaton reggel visszaérkezett Tahy Benedek Kruzslyóra, nagy társasággal. Tahy mindjárt a bírót hivatta a faluból és kidoboltatta, hogy a tekintetes vármegye megbízásából Sedes judiciaria tartatik, tekintetes és nemzetes Ormány János királyi ítélőmester őnagysága ítélni fog a sokféle istentelenséggel és egyéb gonosz tettekkel vádolt tekintetes Mikurszky Simeon felett; aki a megnevezett úrról bármit is biztosan tud, ami ránézve terhelő, azonnal megjelenni el ne mulassza, mert az ülés a déli harangszó után megkezdődik.
A kastélyból kihoztak egy hosszú asztalt, székeket raktak melléje, s az asztalnál elhelyezkedtek, – középen az ítélőmester, egy szikár, veresszakállú öreg úr, kinek szemei mélyen benn ültek az üregükben. Tőle jobbra ült Tahy Benedek, balról egy fiatal ember, Sóváry Ferenc, aki a protokollumot írta, továbbad a vasasnémetek kapitánya és hadnagya. Mert ezúttal vagy negyven vasas jött ki Kruzslyóra s ezek, lovaikon ülve, lenn maradtak az országúton. Még furírt is hoztak magukkal, aki négy szekér legénységének parancsolt, – zab és széna volt a szekereken. Valamennyi vasasnak jól meg volt tömve a nyeregkápára akasztott prófuntzsákja, – minden arra vallott, hogy ezek nem holmi kirándulásra jöttek ide.
Az urak asztalától jobbra, Tahy Benedek irányában, de az asztaltól tisztes távolra egy polgárias öltözetű, himlőhelyes arcú, javakorabeli ember ült. A társasághoz tartozott nyilván, de nem lehetett úr, mert különben az asztalhoz ültették volna. Kicsit elkésve, egy ócska csézán érkezett meg Bydesházy Sámuel uram, a megye fiskusa. Iródiákja kalamárist, porzót, egy konc papirost és a Tripartítumot cipelte utána. Bydesházy az asztalhoz ült, Tahy Benedek mellé telepedett le és jobbjára az íródeákját ültette.
Mikor a fatemplom tornyában az utolsó verset is elhúzták, a falu egész népe összegyülekezett a kastély előtt. Ott volt a ruszin pap is, de mindjárt visszaküldték: hozzon a templomból feszületet és két alacsonyabb gyertyatartót gyertyával és hozza el az evangéliumot, mert hátha lesz protestáns is a megesketendő tanuk között.
Tahynak egy intésére a két katona a tornácon hüvelybe dugta kardját, két hónaljánál fogva megragadta Mikurszkyt és lehozta az udvarra. A gyerekeknek nyilván tetszett ez a látvány, mert kórusban kiáltozták:
Gólya viszi a fiát!
Lenn az asztallal szemben Mikurszkyt leültették egy karosszékbe.
A vasasok közül huszan leszálltak a lóról és feljöttek az udvarra; elhelyezkedtek az asztal előtt s tőle jobbra és balra, úgyhogy Mikurszkyt körülfogták. Együtt volt már a falu egész népe is, mely tudta, hogy most valami rendkívüli dolog fog történni, mert különben nem jött volna annyi úr és annyi fegyveres katona Kruzslyóra.
A kapitány csendet intett és azután Tahy kezdett beszélni:
– Szörnyű gonosztettekkel vádolják tekintetes Mikurszky Simeon urat s az igazságszolgáltatásnak feladata megállapítani, hogy a vádak igazak-e, vagy hamisak? Mivel a környülállások az Isten kegyelméből már elmult zavargások és lázadások után még most sem mondhatók egészen rendeseknek, az ítélkezést nem a királyi tábla, hanem a királyi ítélőmester, tekintetes és nemzetes Ormány János őnagysága fogja végezni. A királyi ítélőmester tanuként mindenkit ki fog hallgatni, aki jelentkezik. Mindenki nyilván és világosan tegyen vallomást, minden félelmet és gyűlöletet félretéve, a hamisságot nem igazolva és az igazságot meg nem hamisítva.
Mikurszky közbekiált:
– Mit?! Én ellenem ki akarják hallgatni a parasztjaimat?! Protestálok! Ott van az asztalon a Tripartitum, olvassák fel belőle, hogy a paraszt vallomása nemes személy ellenében mit sem ér!
– Ez az ítélőszékre tartozik, Mikurszky uram, – felelte egész nyugodtan Tahy. – A környülállások mostan rendkívüliek és a Tripartítum egymaga a bűnök megtorlására nem elegendő. A Tripartítum azért ellenzi a parasztok kihallgatását, mert ajándékkal vagy ijesztéssel könnyebben el lehet tántorítani őket az igazság ösvényéről, mint a nemeseket. Most azonban szó sem lehet arról, hogy bárkinek ajándékot ígérnénk, vagy bárkit ijesztgetnénk.
– Protestálok! Protestálok! – kiáltott Mikurszky.
Tahy azonban úgy tett, mintha nem is hallotta volna.
– A fertelmes bűnök a legszigorúbb büntetést érdemlik, – folytatta szavait. – Mikurszky Simeon a hűtlenség bűnébe esett, mert ura és királya ellen fellázadt, neki az engedelmességet megtagadta és elvetemültségében önmagát nevezte királynak. Az itt megjelent értelmes és serény emberek között van-e valaki, aki erről tud valamit?
A popovec előállott:
– Én vittem be Eperjesre egy írást, amelyben a vádlott azt írta önmagáról, hogy ő Kruzslyó királya.
– Az írás itt van! – szólt Tahy.
A cédulát megmutatta Mikurszkynak:
– Ez kinek az írása?
– Az enyém, – válaszolta Mikurszky. – A manupropria mindenesetre az enyém. De uraim, ez nem annyit jelent, hogy én tagadtam, hogy őfelsége a király, hanem annyit jelent, hogy a magyar nemes az ő saját földjén király.
– Ugyanazon földön két király nem lehet, – felelte Tahy.
Majd a nép felé fordult:
– Tud valaki arról, hogy a vádlott királynak nevezte magát és hogy királyi udvart tartott?
– Hogyne! Mindnyájan tudjuk! – kiáltotta az egész nép.
– Akkor a hűtlenség bűntette be van bizonyítva, – szólt Tahy és leült.
Az ítélőmester is megszólalt:
– Valami udvarról is beszéltek. Hol vannak azok az emberek, akik az udvarhoz tartoznak?
– Már mind megszöktek, – felelte Tahy. – Majd kurrentálni fogja őket a nemes vármegye.
S aztán újra fölkelt és folytatta a vádbeszédét:
– Istenkáromlással és szentségtöréssel is vádolom Mikurszky Simeont. Mikor a kutyája, melyet udvarmesternek nevezett kimúlt, egyházi temetésben részesítette, minden vallásos érzésű embernek legnagyobb megbotránkozására. Még a Circumdederunt zsoltárt is énekelték s a jobbágyoknak gyászdalt énekelve kellett a dögöt az elföldeléshez kísérniök.
– Ki végezte a szertartást? – kérdezte az ítélőmester.
– Nyilván a vádlott íródeákjai, – felelte Tahy.
Az ítélőmester nyugodtan és hidegen beszélt:
– Ezen förtelmes cselekedetet majd meg fogja vizsgálni az egri püspök úr őnagyságának purgációs bizottsága, ha érkezése lesz rá, hogy Sáros vármegyébe kiszálljon. Ez az ügy azonban bármily gyalázatos is, a királyi ítélőmester elé nem tartozik. Ugyanis a temetés semmiképpen sem nevezhető szentségnek és így szentségtörésről nem lehet szó. Különben sem egyházi személy végezte a temetést, hanem arra illetéktelen személyek, kik érvényes funkciót nem gyakorolhattak. Miután – miként Szent Ágoston mondta – «a jó bíró semmi sem tesz a maga fejétől, hanem a törvény és jog szerint ítél», a Tripartítumban pedig nincsen olyan jogszabály, amely szerint világi bíróság egy ilyen ügyben ítéletet hozna, a királyi ítélőmester ezzel az üggyel nem foglalkozik. Súlyosabb megítélés alá esik azonban a hűtlenség bűntette.
A megye fiskálisa, Bydesházy Sámuel felugrott az asztalnál, felütötte a Tripartitumot és elkezdett szavalni:
– Világos az eset, tekintetes Sedes Judiciaria! Az I. rész 14. címének 2. szakasza szerint a hűtlenség vétkébe esik, aki a király és a korona közhatalma ellen támad. Már pedig a király ellen támad, aki magát királynak nevezni merészeli és magának a király méltóságát arrogálja. Világos, hogy az ilyeneket, mint a 15. cím mondja, csak főbenjáró ítélettel kell sujtani és büntetni, ugyanis felakasztani, karóba húzni, kerékbe törni vagy lenyakazni, tudniillik, amint megérdemli.
A nép közbekiabált:
– Karóba húzni! Felakasztani!
– A vádlott kíván még valamit szólni? – kérdezte az ítélőmester.
Mikurszky tajtékzott a dühtől és csak ennyit tudott mondani:
– Protestálok! Protestálok!
Mindenki felállt az asztalnál és az ítélőmester kihirdette az ítéletet:
– Mikurszky Simeon hűtlenség vétke miatt fejvesztésre ítéltetik. Fekvőjószágait és birtokjogait a királyi felség törvényesen és szabadon adományozhatja annak, akinek akarja.
Az asztalra helyezett kis pálcát, a bírói hatalom jelvényét, az ítélőmester kettétörte és Mikurszky lábai elé dobta.
Síri csönd volt. Majd halk moraj keletkezett a nép körében: mindenki elégedetlen volt, mert karóbahúzást vagy kerékbetörést vártak.
– Karóba! Karóba! – kiáltozták.
Bydeskuthy kardjával kopogtatott az asztalon és felvilágosította a népet:
– Hűtlenségért a parasztot felakasztják, az urat lenyakazzák; karó vagy kerék a rablónak jár…
Az ítélőmester megszólította az elítéltet:
– Könyörögsz-e kegyelemért a császár őfelségéhez?
– Egy Mikurszky sohasem könyörg! – felelte Simeon úr.
Az ítélőmester, úgylátszik, el volt készülve erre a válaszra, mert utána mindjárt emelt hangon kiáltotta:
– Hóhér! Végezd kötelességedet!
Erre az a himlőhelyes, tömzsi ember, aki az asztaltól távolabb, de a vasaskatonák sorfalán belül ült egy széken, fölkelt és lement az országútra. A furírnak egyik szekeréről leszállított egy embert s a szekérről ketten leemeltek egy vörösre festett karosszéket. Nehéz lehetett, mert ketten is alig bírták cipelni: tiszafából volt; arasznyi vastag deszka az ülője s alacsony, körülbelül két arasznyi a támlája.
– Az eperjesi vörös szék! – suttogta a nép.
És mindenki borzadva nézett rá: nagy híre volt annak a széknek nemcsak a Makovicán, de az egész Sárosban, aki arra egyszer leült, az onnan többé föl nem kelt!
Az udvar közepére tették a vörös széket. A hóhér a legényével megfogta Mikurszkyt a hónaaljánál fogva és a karosszékből átvitte a vörös székbe.
A hóhérlegény valami zsineget vett előtt a zsebéből.
– Fölösleges! – szólt Mikurszky. – Hiszen béna az egyik kezem, a másikkal pedig úgysem fogok kapkodni…
A hóhér az ítélőmesterre nézett, aki intett neki, hogy ne kötözzék meg.
– Urat nem kell megkötözni…
A hóhérlegény felhozott a szekérről egy keskeny bőrtokot. Mindenki tudta, mi van benne.
Mikurszky halotthalvány volt és megint elkezdett kiabálni:
– Protestálok!… Ez a porta az enyém, amíg élek, és az én kúriámat megilleti a pallosjog. Aki az én portámon a fejét veszti, csak az én pallosom által vesztheti!
A hóhér odalépett tornáchoz, leemelte a szélesvasú alabárdot, szakértően végigsímította baltenyerén az élét, ujjaival megtapogatta, majd marokra fogta a nyelét és egyet suhintott vele a levegőben.
– Ez is megteszi, – mondotta megelégedetten.
Legénye lehúzta Simeon úrról a dolmányt s aztán megfogta és egy kissé előrehúzta az üstökét.
Egy suhintás… A pecér magasra emelte üstökénél fogva a levágott fejet, melyből csurgott a vér, a törzs pedig olyan volt ott a veres széken, mint egy szökőkút: bágyadt sugárban ömlött belőle az a csodálatos vörös nedv, amelyről azt mondják, hogy rosszra vagy jóra ösztökéli az embert.
A fejnélküli ember csak néhány percig játszotta a szökőkút szerepét. És csak az egyik oldalon volt véres tócsa mellette: amerre lejtett a talaj. Az ítélőmester felkelt az asztaltól, odament a kivégzett emberhez, ujjáról lehúzta a gyűrűt és a mellénye zsebéből kivette az órát: a törvény értelmében az ítélőmesteré minden, ami a lenyakazott embernek testén találtatik…
Igy ért véget a kruzslyai királyság. De az emléke megmaradt nemcsak írásokban, hanem a népnek az elméjében is. Valahányszor esik az eső, a kruzslyai kúria udvarának közepén egy helyen mindig megveresedik a föld. A jegyző meg a pap azt mondja most, hogy ott portörmelék van az agyagban. De a kruzslyai jobbágyok mai utódai jobban sárban Mikurszky Simeonnak, Kruzslyó hajdani királyának vére.
(Vége)
