II.
II.
Babitsról gyakran olvassuk, hogy bekalandozta a kultúra egész területét. Ez a «kalandozás» szó azonban aligha helyénvaló, hacsak a fa gyökereinek a kalandozását nem értjük alatta, kövek és idegen nedvek közt a maga talaja felé. A kritikus, akinek nem asszimilálnia kell, hanem az ítélő erejét csiszolnia (ez az ő mindene, amelyet magával hord), előbb megengedheti az ilyen ős-magyar jellegű kalandozást, hiszen neki egy bizonyos fokon rossz író csaknem olyan érdekes, mint a jó. A Babits-féle szellem azonban, amikor olvas, a rokonait keresi, be akar illeszkedni a szellemek családjaiba, kapaszkodik az olvasmányaival s talán azért olvas sokat, mert nehezen talál méltó rokonokat és kevés a kapaszkodásra alkalmas hagyomány.
Kezdetben talán ő is ifjú Vörösmartyjához hasonlított, aki nem azt olvasta, ami tetszett, hanem ami híres s elébb ismerte meg a szellem Gothai almanachját, mint a kitűzött olvasmányok becsét. De ép ez a válogatósság, mely az ízlés nemes parancsa volt, vezette át igen korán a jóhírű társaságból hozzávaló társaságba: filozófiában, tudományban, művészetben egyaránt.
Az első kvalitás, amely a tanulmányíró Babitsban feltűnik: előkelő ismeretsége. Ez az ismeretség most már nem a közszájon forgó híresek köre, hanem a kiválasztottaké. De ez a baráti kör nem azonos a jobb ízlésű költőtársak baráti körével sem, sőt polémizál azzal, Babits nem úszik a korral (talán legkorábbi tanulmánya, a «Szagokról, illatokról» árul el ilyesmit). Amikor a kortársak többsége a «szűz borzongás»-nak számító francia lírikusokra hivatkozik, ő az angol irodalom nemesebb ojtását magasztalja. S rátalál a legizgatóbbakra: Browningról és Meredithről ír. Az angol líra, Dante, a klasszikusok, a maguk ízlés-magasába emelik s hozzászoktatják a nagy költészet méreteihez. Szempontjai s a nevek, amelyeket idéz, új előkelő irodalom-szemléletet ígérnek. Mint a jó családból való ifjú jelenik meg ő a magyar tanulmány-irodalomban s ha eleinte a jó családból való ifjú kényességével is, e kapkodó évtizedekben mégis ő az egyetlen, aki kitarthat a rokonai mellett s úgy tarthat ki, hogy rokonsága mások előtt is egyre kívánatosabb lesz.
De ez a jó családból való ifjú tanult mesterember is s távol áll kritikusaink álszemérmétől, akik kerülik a mesterség aprólékosságait: gyanús álszemérem, amely tudatlanság is lehet. Tudja ő, hogy a nagy perspektívák testvérei az inponderabiliáknak és sokszor ép a csekélységek nyitják a legmeggyőzőbb távlatokat. «Így tanulta szíve iskolájában», idézi Szent Ágostont, «ezt nem írta volna le senki Ágoston előtt.» Külön tanulmányt szentel a filológus Nietzschenek, aki egy száraz, görög kompilátor kommentálástól jutott el a Tragédia születéséig s Király Györgyben a részletek iránt érdeklődő, jó olvasót magasztalja, aki azonos a jó filológussal. Különös örömmel vállalkozik szöveg-kritikák, műfordítások, antológiák bírálatára. Balassa-képét a Genius Balassa-kiadásának a méltatásába illeszti bele. Figyelme kiterjed a legapróbbra és sajnálja, hogy helyszűke miatt nem idézheti a jegyzeteit. Dante fordítása közben, de még Kant Örök békéje után is elénk hozza nehézségeit, a megoldásokat és kompromisszumokat. Gragger Róbert Anthologia Hungaricajával csaknem új anthológiát szegez szembe: költőnként verscímeket, mert ő maga is poéta, akinek a poétatárs elsősorban szép versek mívese.
Talán legszívéheznőttebb tárgya: a ritmus, különösen ez a két kérdés: megnemesíthető-e megmértékeléssel a nemzeti verselés s vajjon mennyire érvényesül magyar tagoló törekvés az átvett versformákban. (Horváth János könyvének a bírálata.) Az Ady-vers problémájáról heves vitát folytat s ez egyszer talán nagyon is a maga bonyolultabb instrumentumán át nézi Adyt. (Az Ady-vers kétségtelenül időmértékes, de szabad – nem ütemelő – tagokon belül vagy azok rovására az!) De ha kifinomult ritmusérzéke olykor el is üti a problémák átlós-megoldásától, részletekbe menő ritmus-analíziseiben a költő-fül őrzi ellen a tudományt.
Az apróságoknak ez a megbecsülése azonban sosem vagy csak egészen járatlanokban idézheti fel a szakszerűsködés vádját. Jelentősége éppen az, hogy amikor figyelmét ebbe az irányba is kiterjeszti, egyszersmind bírálja is verstan, műfordítás, szövegkritika szokásos módszereit, mintha vissza akarna hódítani a költők számára minden költészettel foglalkozó munkát. «A súlyos tag ide-oda rázkódva, de mindig állandó mennyiségű súlytalan-udvarát maga körül tartva (mintegy az ütem Chladni-lemezén) komplikált zenét ad», írja a Magyar ritmusról szóló dolgozat egyik jegyzetében. Támadhatott-e ilyen érzése az ütemről másnak, mint költőnek? Balassa-tanulmányában a hitelesség eldöntésnél a belső okokat a külsők elé helyezi. Igen, ha a filológusok költők volnának! Nem valószínű, hogy tudósaink seregestől tóduljanak Babits útjaira. A mesterségbeli apróságok kritikus-költői értékelése azonban Babitscsal bevonul a tanulmány-irodalomba s mikroszkópiával egészíti ki a morfológiát.
Az előkelő összeköttetéseken s e szövettani jártasságon kívül azonban még egy jelentős újdonsága van a Babits-tanulmánynak: az író filozófiai rugékonysága. Nem képzettségről beszélek, hanem rugékonyságról. A képzettség is alapos: Ágoston, Kant, Leibnitz, Nietzsche, Poincaré nemcsak jó ismerősök, de fontos, olykor felszabadító élmények is, akik külön tanulmányokat kapnak. Mégis nem a filozófiai jártasság az, ami meglep, inkább a filozófiai fogalmak forgatásának a könnyedsége. Játékfilozófia egyik korai tanulmányának a címe. Élet és Tudat vitatkoznak, melyikük előbbre való, melyik van a másikért, amíg rá nem jönnek, hogy azonosak. Ez a játékosság azonban, mint az érvelés szelleme, megmarad akkor is, amikor maga az érvelés komolyra megy. Ilyenkor a játék is megnehezedik; a zsonglőrmutatvány helyébe szívelállítói akrobatamutatvány kerül. De valami különös bősége és változékonysága az érvelésnek mindig ébren tartja a játékosság benyomását. Valami a «Középkori makáma» filozófusából! Nem a szándék komolytalanságát jelenti ez, hanem a gondolat-hullám természetét. Ugyanaz az inger, amely legkomolyabb verssoraiból is kicsenget egy szó- vagy hangjátékot! Gondoljunk csak a «Magyar költők ezerkilencszáztizenkilencben» című apológiára. Milyen macskajáték a védekezés és vallomástétel perceiben! Egy tanulmányban, amely azzal végződik: nem bírom tovább! (Milyen jellemző ez a zárójelbe tett nem bírom tovább is.) Megdöbbentő rugékonyság, amely azonban elkerülhetetlen, mint gondolkozásunk formái s független a mondanivaló ihletétől: a fölény rajtaütése az anyagon.
