Marconnay Tibor: Ehagyott nő panasza
mint a közönyös, megállithatatlan alkony.
s hittem, hogy a legszebb s legigazabb vagyok
az asszonyok között, mert Ő hajolt le ajakamhoz.
mikor elérkezett az alkony ideje:
ezért tártam én is hiába két karomat
távozó kedvesem felé: nem törődött velem
s büszke, nagy szeme talán észre sem vette megcsukló térdemet.
Bálványozó könnyek fátyolozzák szemeimet
s nincs boldogság, nincs szerelem, melynek tükrében
megláthatnám bemocskolt, fejedelmi Arcom.
Most nem a szerelmesem szemével látok,
hanem a magam alázatos, tétova pilláin át
dereng az életem.
Egyedül vagyok! És egyedül kell megpillantanom
testemnek és lelkemnek minden gyarlóságát.
Könyörtelen éj érthetetlen vihara zilál.
Igy kell kitapintanom testemnek, lelkemnek gyarlóságát.
Magam vagyok! sötétben ténfergek, elesem
mint csecsemőkoromban, mikor először engedte el kezemet az anyám.
mely talán elüzi majd fájdalmas szerelmem lidérceit,
megmutatja, ki vagyok s megtanit egyedül járni.