Füst Milán: A szakadék • (REGÉNY)
Füst Milán: A szakadék •
(REGÉNY)
(REGÉNY)
A köd lecsapódott az úttestre, aminélfogva az úgy csillogott, mint a fekete tükör. Az Andrássy-úton botorkáltam lefelé, a liget felé, – vonzott az út széles feketesége.
– Mi volna, ha a lövöldébe mennék? Egyszer, – végre?! – jutott eszembe. (Akkoriban még volt Pesten egy kitünő lövölde is a Kis János-utcában. S mióta vágyom én ide! Gyerekkorom óta!) Máris határozott léptekkel indultam tehát útnak. A nagyobb biztonság kedvéért azonban mellékutcákba tértem.
A pompázó Andrássy-út közvetlen közelében sötét nyomortanyák falai mentén osontam tova. S amit ott aznap láttam, nem hárítottam el magamtól többé, ahogy eddig szoktam. Különösen a szerelmes párok érdekeltek.
Egy villamoskalauz például oly görcsösen szorította babáját a kapualjhoz, mintha fából faragták volna indulatait. Ilyesmi azelőtt szégyenkezéssel töltött el: azt szégyeltem, hogy ember vagyok s átkoztam a sorsot, hogy még velem sem tett kivételt…
Ma viszont, hogy egy pillantást vetettem feléjök: forró meleg öntötte el az agyamat tőlük. Akkoriban kezdték nálunk a macsicsot… Ez a néger zene indult el, áramlott bennem: a szivemből a fülem felé… mint az egyre növekvő villamos-áram patakja, úgy remegtetett s lassanként betöltötte egész valómat. A zene mindinkább elhatalmasodott felettem s olyan volt már, mint az isteni kinyilatkoztatás. A szemeim előtt határozott, nyugodt világosság állott, mely olyan volt, mint a földöntúli napsütés.
Elnyújtott bőgés volt az Isten szava bennem, – gyilkos, hörgő bőgés: a bikáé. A céltalanságot hirdette az alaptörvények szigorával, – továbbá a kéj fájdalmát, valamint: hogy mi áldozatai vagyunk annak, amit az élet követel tőlünk. – S hogy ez jól van így!!
– Akkor adj még egy szerelmet, Uram, – imádkoztam erre, – hogy azt mondhassam végre: én is éltem! – Mert én megváltoztam Uram! Alázatos lettem Uram!… – Igy imádkoztam.
– Vajjon elég bátor vagy-e csakugyan? Elvetettél-e minden egyebet magadtól, – vizsgáljunk csak meg téged! – tolakodott fel bennem ekkor az az örök zavargó, – akit már annyira megútáltam. A dűhtől tajtékozva állottam meg. Ha módom lett volna rá: ebben a percben biztosan eltaposom magam, mindenestől.
Ekkor váratlanul egy másik lágy, édes dallam nyugtatott meg. – Homályos érzés szállt fel bennem arról, hogy én már valaha éltem. Ott szebb volt és jobb, – ott a szív megnyugvást talált, – ezt éreztem. Olyannyira kísértett ez az érzés, hogy nem tudtam tovább menni: ott kellett fel s alá járnom, egy gázlámpa tövében percekig. Végre beértem hát egy rég elfeledett olvasmány újra felmerülő emlékével.
– A szenang, – igen a szenang! – jutott eszembe. Hogy is van csak? A malájoknál minden szentesítve van, amit az élet az embertől követel! – Ezek a boldogság törvénye alatt állanak, – igen! Jól emlékezem!
– Miről van szó tehát? Arról, hogy mindent felforgatni, széttaposni és elpusztítani, amit ez a hazug kultúra produkált. Igen! És egy új erkölcsi világrendet ide! – A kutya Istenit! Le fogsz ülni tehát valami szegény hotelszobában és egy nagy művet fogsz írni… – A Staatswissenschaftliche Bibliothek posta útján úgyis rendelkezésedre áll, – a kutya Istenit! A címe pedig ez lesz: Szodoma és Gomorrha.
A szívem hangosan dobogott.
– No-no, no-no, – mi ez megint? – riadoztam saját magamtól, mint a tébolyultak.
– Előbb élni, élni és fütyölni! – ordítozott bennem az ujjongás s oly kiszakadó erővel, hogy az iszonyat forrósága öntötte el tőle egész testemet. – – – Reszketni kezdtem.
*
Hogy ez a félelem hajszolt-e, – vagy valami megmagyarázhatatlan szédület? – vagy nagyobb bátorságot akartam-e meríteni e rendkívüli elhatározásból? – Hogy hogy történt, – nem tudom ma már. Tény az, hogy egy pillanatban befordultam a Nagymező-utca sarkán levő pálinkamérésbe s ahogy parasztapám szokta volt egykor, – így szóltam:
– Egy porció rosztopcsint kérek rúmmal. – S letettem négy krajcárt a bádog-lapra. Azt vártam, hogy hitetlenül fognak rámbámúlni, vagy nevetnek, vagy elutasítanak kérésemmel: jóságos mosoly és fejbólogatások közben, – hogy hát mégse tegyem őket ennyire bolonddá! – De nem így történt.
– Azonnal! – mondotta egy fiatalember, aki ingújjban volt s a söntés-asztal horgany-lapját dörgölte hatalmas ívekben s változatlan lendülettel. Mikor berendezkedtünk házasságom előtt: a politúrozó munkásokat láttam ilyfélekép dolgozni. – Azonnal! – ismételte egy közönyös pillantást vetve rám s még vadabb erővel nyomta ki köreit… Közben valami folyadékot is csöppentett a kékes felületre, – óvatosan, ujjával fogva le a csöppentő-palack nyakát – s aztán újra nekilátott, mintha a világon se volnék. Körbe-körbe… mondhatatlan buzgalommal. – – Szerényen vártam soromra tehát s körülnéztem ezalatt.
– Milyen rend van itt s mily tisztaság! – Mint egy klinikán! – állapítottam meg.
Odébb egy öregasszony a tompán csillogó érc-lapon csirkét boncolt. A zuzája, mája már ott feküdt előtte, – most törte éppen az apró lábak izületeit. Belevágott késsel, aztán eltörte. Mögötte egy katlan zubogott, barátságosan. – A csirke belseje rózsaszínű volt, – a húsa fehér, – a zuzája pedig a gyöngyház szivárványszineiben, feszesen fénylett. – S minden csillogott körülötte, különösen a ragyogón tiszta üveg-kupicák… Ezek vizesek voltak még. Ott állottak egy csap mellett, amelyből nagyon csendesen víz bugyogott, nagy hólyagokat vetve.
– És csakugyan? Ez a vén banya fogja megenni ezt az üde kis csirkét? És mosolyogtam. – Megpróbáltam eldönteni, vajjon melyik ér többet a kettő közül? És egyre csak mosolyogtam.
Végre a fiú is odadobta rongyát. – Tessék! – mondá hivatalosan és betöltött.
– Arcanum vitae, favillas tuas faustus elidere valeo! – mondottam én most magamban mosolyogva és felemeltem a poharat.*
Élet rejtelme, boldog vagyok, hogy szikráidat kicsiholnom, van erőm!
Lassan ittam a pálinkát. Nem nyeltem le kortyomat azonnal, – hanem előbb körülöblögettem vele számat… hogy élvezetéből semmi se vesszen kárba. S mihelyt lenyeltem, figyeltem hatását magamon. Boldogság öntött el tőle csakugyan.
– Szopogatom az életemet én is, – úgy ahogy mások –, vigasztaltam magam s majdnem elöntött a könny!
No de a pálinka is ugyancsak erős volt. Nehogy szégyent valljak s zokogni kezdjek tőle, körülnéztem tehát: igyekeztem elszórakozni. – A pálinkák a polcokon különbözők voltak: némelyiknek olyan színe volt, mint a víznek, csak csillogóbb, nehezebb. Olyan, mint a víz s mégis, micsoda titok rejlik benne! Más pálinkák harsogón pirosak voltak, vagy oly tökéletesen zöldek, hogy nem is emlékeztettek már létező dolgokra, csakis a festékre. S mindez bűvösen csillogott.
– Most már tiszta fehér pálinkát kérek, amely olyan színű, mint a víz, – mondottam a fiúnak. – Ez alkalommal nem váratott. Ravasz mosollyal öntött össze kétféle üvegből valamit s elém csúsztatta.
– Így keresgél a boldogtalan, így, így! – bólogattam. A birkák, valamint az erkölcs őrei és letéteményesei mind így válogatnak. A fontoskodók, az igazságosztók, az élet berendezői mind! Akik azt mondják: ez kérem közönséges, vagy azt: maga nem helyesen él! A prédikátorok, igen, igen, akiket minden cselekedetüknél kiver a hőség: – hogy hát mi lesz így a társadalommal, ha mindenki ily gyalázatos merészségre vetemednék…
– Az ő egészségükre! – suttogtam halálos megvetéssel s egy hajtásra leengedtem ezt a második egész porciót.
Mint az olvadt tűz, szaladt szét bennem. Megeredt a könnyem is végre. Sírtam. Hogy figyelmet ne keltsek, a pápaszemem után keresgéltem mindenfelé, – azt törülgettem, – majd elkészülvén vele, zsebrevágtam újra.
Közben még jobban kimeresztettem a szemeimet, hogy lássak, nézzek s ne gondoljak semmire.
– Bizony, bizony, – kezd a dolog komolyra fordulni, – éreztem. De semminemű fenyegetés nem hatott most már reám. – Állok elébe! – feleltem azonnal a kötekedőnek. – Forró voltam s el voltam szánva mindenre.
A forróság egy tébolyító rohama után aztán tompa nyugalom következett. S én felhasználtam ezt a nyugalmat. Jól megnéztem még egyszer mindent: a csirkét, az öregasszonyt, a rőthajú, tevékeny, tisztaságkedvelő fiatalembert… mérlegeltem a kettőjük viszonyát… S élveztem, ami élvezhető. Főként a csendet, ezt a csodálatos csendet, amelyben minden apró nesznek oly jóleső jelentősége van… Különösen a katlan egyenletes dörömbölésében találtam nagy gyönyörűségemet, továbbá abban, mikor olykor-olykor a gázlámpa lángja hirtelen pislogni kezdett. Valahogy úgy, mint mikor a szél fujja a szabad tüzeket. Nászutamon a Vezuv krátere előtt néhány lépésnyire hallottam hasonló gonosz settenkedést.
A szorgalmas és rendkívül tevékeny fiatalember időközben végre leült egy sámedlire. S mintha egy pillanatot sem akarna elveszíteni élete izzásából: buzgó és merev, mondhatni szorgalmas tünődéssel bámult kifelé… tartotta számon a fényes ajtóüveg előtt elsuhanó utcai járókelőket. A fejét olykor fel-felkapta, mint egy ló, amely valami rendkívülit vesz észre. – Fényes cilinderemet még megemeltem feléje s mentem kifelé, hogy én is elsuhanó utcai járókelő legyek. Az öregasszonynak külön bólintottam. – Köszönöm! – mondtam kissé túlhangosan, nagyokat koppintva sarkammal a kemény keramit-kockákon.
– Részeges előkelőség! – jegyezték meg biztosan a hátam megett. De én evvel nem törődtem. Megcsapott a hideg.
S ahogy megcsapott odakinn, abban a pillanatban rettenetes nevethetnékem támadt.
– Ez hát a szabadság? – ámuldoztam. Ennyire viszed a szabadságoddal? – Erre vagy képes, mikor megszabadítottad magad? Erre képes az ember, mikor megszabadította magát? – Ember fia! Te utolsó állat! Egy butikban pálinkát ittál? – rohantak meg a kérdések s oly erővel, hogy ott az utcán hangosan hahotázni kezdtem.
De aztán hirtelen leráztam magamról mindezt.
– Nem, nem megyek a lövöldébe, – nem én! – határoztam könnyelmű lengeséggel. S vidáman, félrecsapott cilinderrel énekelni kezdtem ott a tág mezőn… a Nagymező-utcán. Csak úgy áradt belőlem a dal. Szemeim is nyilván boldog és tébolyodott benyomást tehettek, mert sokan utánam fordultak, – illetve: úgy mentek el mellettem, frontot csinálva, tisztelgőn, mint a katonák.
– Szegény! – mondotta reám egy drága, édes, jószívű teremtés az édesanyjának.
– Hogy fogsz te csodálkozni, majd ha megnyílsz, mint a kráter és fiad születik, – hogy csodálkoznak a nők, mikor fiuk születik! – feleltem én neki magamban elragadtatva. – S végre megnéztem magam egy kirakat tükrében.
– Csakugyan, – hiszen olyan vagyok egészen, mint egy tébolyult operaénekes! – állapítottam meg jókedvűen. – Cilinderben énekelni az utcán! Te, te, te, te, – becéztem magam s kukorékolni szerettem volna, vagy más ehhez hasonlót.
*
A jókedv, persze, nem sokáig tartott. Rest lettem, lomha a nagy hidegtől, – aludni szerettem volna megint.
– Isten teremtette ezt a földet, de nem egyszersmind a házakat is, – pedig az már mi lett volna neki? De ő ezt ránk bízta, – különös szeszélyből. Ami annyit jelent viszont, hogy nekünk dolgozni is kellene néha…
– Mi lesz holnap? – így morfondíroztam.
No de a munka és kötelesség puszta gondolatára is az öngyilkosságig menő harag öntötte el egész valómat.
Megigazítottam félrebillent cilinderemet s már éppen azon tanakodtam, hogy újabb adagot veszek be valahol, mikor egy alak szembejött velem a Síp-utcán.
– No nézd! – kiáltottam boldogan. – Te vagy az Pötykös? S a szívem rögtön megtelt meleggel. Hangosan kacagva rázogattam a kezét.
– Mondom én, – mondom én, mihelyt az ember rábízza magát a véletlenre, – az biztosan helyes irányba tereli, – magyaráztam neki. – Hogy vagy cimbora? Milyen az életed színbora?
Egykori iskolatársam volt, Pötykös Albert, aki, mint hallottam, festő lett s nagy sikerei voltak a Műcsarnokban.
– Jókedvű ember lettél, – mosolygott Pötykös szakadatlan rázogatásomra.
– Hogyne, hogyne! – feleltem én. Hát te?
– Én rosszkedvű ember lettem, – jelentette ki nagyon nyugodtan, szívélyesen. – Végignéztem rajta: csapzott, zöld felöltő volt szegényen.
– Ejnye, ejnye Pötyköském, – drága fiam, – csak nem szomorítasz meg te is, mikor úgy szerettelek, – áradoztam. S belekaroltam azonnal. – De ő nem akart jönni.
– No mi a baj? – Csak nem vagy beteg?
– A kétségbeesés végül mégis csak boldogsággá válik, – és most kezdek én erről meggyőződni, – felelte ő jelentősen nézve reám. Éppen egy gázlámpa alatt állottunk.
– Pedig ezt nem hittem el eddig még a szenteknek se, – nem én, tette hozzá és nagyot nevetett. Hatalmas megsárgult fogai, mint a kronométer mutatták az időt, mely elmúlt, elröppent felettünk édes ifjuságunk óta.
– Kétségbeesés? – Mi az? – tréfálkoztam.
– Hallod, ne ácsorogjunk itt, mert hideg van, – figyelmeztetett. – Nekem nincs olyan bundám, mint neked…
– Akarod a bundámat? – jutott eszembe.
– Ugyan ne bolondulj!
– Kabátot cserélünk, no! Annyi az egész. Ha akarod, sorsot is! – hadonásztam.
– Hallod-e! Ne nyúlj hozzám! – dühösködött. – Ezt pedig mindenekelőtt! – Szegény emberrel különben sem tanácsos tréfálni, – tette hozzá fenyegetőn.
– Majd még beszélünk. – Hát gyere, – legyen úgy! – határoztam el magam s belekaroltam, – akárcsak ifjúkoromban, egykor.
Szótlanul haladtunk így egy ideig.
Majd mégis: emlékeket próbáltam legalább felidézni benne, – kérkedve persze emlékezőtehetségemmel is… Téli délutánok hazátlanságát – s benne végnélküli sakkozásainkat. Mintha úgy az asztalra hajolva s egyre csak ugyanazt a mezőnyt figyelve ki akartuk volna próbálni magunkon: vajjon mennyi gyűlölet gyűlhetik össze valakiben egy délután? – Míg aztán csakugyan el nem csattant egy pofon.
Ő, – Pötykös Berci ugyanis akkora pofont adott nekem egyszer, hogy két napig fülzúgásom volt utána. Akkor én azonmód a konyhába futottam, kést ragadtam… csak hogy hát hiába! Miután Bercinek az a nagy képessége volt, hogy hatot ugrott a lépcsőn lefelé – s én viszont vastag lábaimmal mindössze hármat. – Így aztán el is tünt előlem az Opera mögött.
Ilyfélekép mulattattam régi barátomat, nagyokat nevetve. De ő bizony nem igen figyelt rám. – Néha mosolygott ugyan, de szórakozottan.
– Mi lett a te foglalkozásod? – kérdezte végre.
– Hát nem tudtad? – kiáltottam fel boldogan. Várva vártam már ezt a kérdést. – Egyetemi tanár vagyok! – vágtam ki büszkén. S ránéztem. Ettől a pillanattól tettem függővé ugyanis, hogy mit gondoljak felőle. Otthagyom-e, vagy megyek vele tovább?
– Úgy? – felelte ő közönyösen s újra elmerülve.
Még csak nem is gúnyolódott tehát.
– Ez aztán a nekemvaló ember! – ujjongtam ekkor. Mintha csak az Isten maga küldte volna! – Még szorosabban karoltam belé.
– Te szabad ember vagy, úgy látom legalább! – mi okod lehet neked panaszra? – kérdeztem tőle. De nem felelt. Szemmel láthatóan mindez nem igen érdekelte. Tévetegen bámult maga elé s duzzadt arca teli volt aggodalommal. – Nagy szemei ide-oda rebbentek, mintha keresnének valamit.
Egy percben végre megállt. Kocsma előtt voltunk.
– Én ide bemegyek, – mondotta csendesen. Felnéztem a cégérre.
Kóser vendéglő. – Mért éppen ide? – tettem fel a kérdést.
– Jó palesztinai bor van, – magyarázta s ravaszkásan hunyorgatott hozzá. Szemeiben teljes megelégedést olvastam e pillanatban.
– Palesztinai? – csodálkoztam. – Hát olyan jó az?
– Tudja az ördög! – Egy valami bizonyos ebben, édes Barátom, – felelte ő, – hogy a palackon jó öreg zsidók akkora szőlőtőkét cipelnek, hogy csak úgy roskadoznak alatta. – És az tetszik nekem.
– Jól élsz! – jegyeztem meg ekkor élesen, szinte szemrehányón.
– Te, gyere be egy snapszlira, – indítványozta hirtelen.
– Mi az a snapszli?
– Kocsisjáték, – kártyajáték…
– Nem tudok én kártyázni, Fiam…
– Akkor is gyere be, – nimolizálunk egy kicsit, – az csak jobb, mint akármi! – ajánlotta egyre lendületesebben.
– Hát te is olyan vagy, mint Wollák Dóri? – mosolyogtam.
– A Wollák Dóri! – kiáltott fel ekkor. Ragyogott az arca. – Mit csinál Wollák Dóri? – Nem ez az az ünnepélyes bácsi, aki a te nevelőd volt?
– …Az az! Az hát!
– No lám, milyen jó még a fejem. – Nincs semmi baj! – mondá legyintve, mintegy bátorítva magát további kitartásra. – Mennyit sakkoztunk mi együtt, – kiáltott fel újra. – Mit csinál Wollák Dóri?
– Meghalt, – feleltem én, – amire barátom karonfogott s bevonszolt magával a kocsmába.
*
Egy szép feketehajú lány szolgált ki minket a különszobában. Szép lány volt, igényes, kiteljesedő, – olyan, mint ama bizonyos álombéli csillagom ma éjszaka. Mihelyt benyitott, meglepve bámultam reá s az első perctől fogva sakkban tartottam őt tekintetemmel. Szemei fekete mélyén egy kis rőt tűz játszadozott, mint bizonyos bársonyfajták színében. S e szemek most hálásan gömbölyödni kezdtek, mosolyogni kezdtek figyelmemtől. (Ezek is, mint a fekete csillagok!) – – Kifejezésük megítélése dolgában mégis óvatos maradtam, – tudván, hogy az ily szemek beszéde aszerint is változik, hogy hogy esik reájuk a fény. – Nem mindent ő gondol, amit mond! – mosolyogtam barátom felé. – Isten mondja helyette. – Nevettünk.
A lány is nevetett, anélkül, hogy egy hangot is értett volna beszédünkből. A tányérokat rakta fel keleti lomhasággal s azok nagyokat koppantak az asztalon. – Állandóan őt néztem, mint a megbabonázott – ő viszont nem nézett egyenesen vissza reám, csak mellém, de oly mosollyal, mintha máris mindent tudna rólam. Mikor kiment, így szóltam barátomhoz:
– Mi volna, te, ha én most fognám magam és mennék a fészkes fenébe evvel a lánnyal? – Mit álmélkodol? Mért ne? – Megmutatni ennek a kutya világnak, még ha hetven éves leszek is!… és ha beledöglöm is!… No látod! – kiáltottam.
– Mivelhogy bátor vagyok a figyelmedet felhívni, hogy én távolról sem vagyok ám az a régi megalázkodó többé, akit ismertél… no nem! – arról szó sincs Bercikém! Inkább éppen ellenkezőleg! – És itt most mondok neked valamit. – Mihelyt nekem ez a büdös világ botránkozni kezd… – az már valami nekem édes, jó Barátom, – meg vagyok értve? – Ott én már szaglászni kezdek, hogy mi van itt? – No no! – nézzük csak! – magyaráztam neki.
– Vagy ítéld meg Te magad! – Nem ott kezdődik minden? – Mikor ők botránkozni kezdenek? – Az élet, az öröm és minden egyéb? –
Pont úgy szónokoltam, söröskriglivel a kezemben, mint az a szegény. S hallgatóságom is ugyanúgy bóbiskolt. Pötykös az étlapot tanulmányozta és semmit se szólt.
– Éhes vagyok, – éhes vagyok! – gügyögte mégis maga elé éppen a periódus végén…
Kiderült, hogy ő is csak most kelt fel és hogy rettenetesen éhes. Ennélfogva egy pompás kóser ebédet ettünk együtt: halkocsonyát s utána egy felmelegített, zsíros, hatalmas tésztát, amilyet még nem is láttam. Borssal készült tészta volt s valami olyan állagú, mint a meleg agyag, – részben, – mert másrészről viszont forró homokra is emlékeztetett. Száraz volt és zsíros amellett, – tikkasztó, perzselő és dühítő. Mint a vadak haraptuk mind a ketten. Észrevettem, hogy Pötykös is elmerülve vizsgálgatta olykor fogai nyomát a rugalmas masszában. Ebből a tésztából öt adagot ettünk meg együtt. – De a palesztinai borról se feledkeztünk meg.
Kiderült az is, hogy barátom alkoholista volt s mint festő: e kocsma törzsvendégeinek szállítójává lett. – Itt nekem korlátlan a hitelem, Barátom! – magyarázta mintegy büszkeséggel.
Műalkotásai délben és este, de főleg este, a vendégek között kézről kézre jártak. – S néki tegnap is például nagy sikere volt itt… – mesélte.
Mindez a dicsekvés bizonyos ravasz megvetéssel együtt született meg benne. A szája dicsekedett, – a szemei nevettek.
– Már a korona kidolgozásán is látszik, hogy igazi, valóságos művészet! – kiáltott fel tegnap itt egy Keresztessy nevű tanító s a zsebébe nyúlván, rögtön ki is fizette a kép árát: öt koronát. – Be is rámáztatja, – még erről is biztosította barátomat, annak kezeit símogatva.
– Miféle korona? – kérdeztem ekkor Pötyköstől. Nem felelt rögtön. – Te koronákat rajzolsz? – firtattam csodálkozva.
– Úgy van.
– Koronákat?
– Úgy van. – Mostanában a szent korona legendáját szeretem festeni, – magyarázta barátom nagy méltósággal, miközben szemei a bortól még csintalanabbul kezdtek fényleni.
– Ez aztán az okos ember! – gondoltam én magamban. – Püffedt fekete arca eközben egészen szétmállott. Szemei azonban csak most kezdtek igazán élni, – mintha megtalálták volna azt a látványt, amelyet oly soká kerestek s amely nékik az életet jelenti.
– És ki az a Keresztessy? – firtattam.
– A vendéglős fiának iskolai tanítója. – Ingyen kosztolhat, hát kósert eszik, – világosított fel barátom. – Ugy-e védangyalom, igazam van? – fordult oda a fekete lányhoz, aki éppen belépett az ajtón. Kérdésére a kisasszony elpirult s valamit hebegett. Olyan volt most ez a lány, mint egy árnyékban álló lugas, amelyre rózsák borulnak s szinességük enyhén ködleni kezd a homályban.
– Szívesen szerelmes volnék Önbe! – mondottam néki s meg-megsimogattam puha kacsóit. S harsogva nevettem hozzá.
– Meghiszem én azt! – kiáltott udvariasan a festő.
Hogy melyik szavunk lehetett mégis, amely megdühítette ezt a jótét-lelket: nem tudom. Mindeddig mosolygott ugyanis, de aztán meggondolta magát s arca hirtelen haragosra lobbant. Mint egy megbántott egér, táncikált ki a szobából.
– Ámde, – csak ezt vártam én! Itt volt ugyanis a végső pillanat, hogy mohó kiváncsiságomat kielégítsem. Sietnem kellett, miután barátom kezdett pityókossá lenni.
– Szóval tegnap délben eladtál egy képet Keresztessynek.
– És mi volt aztán? délután? – Mi történt? – unszoltam beszédre.
– Tegnap délután? Az már igen! – mondotta. Furcsa-furcsa szép délután! – áradozott.
– No meséld!
– Mihelyt a pénzem megvolt, a zsebemben volt, – felmentem valahova. Mert oda csak pénzzel megyek, – mesélte barátom. Mentem is, mindjárt ebéd után. Már a villamosban is furcsa dolgok történtek, – de ez mellékes! – Felmegyek a lépcsőn, – hát barátom, a konyhaajtó nyitva van… és amellett egy vékony gyerekhangot hallok kántálni. A falhoz lapultam, hogy a gyerek meg ne lásson, – erre a következőket hallom. – Fel is írtam, idenézz!
S ezzel barátom elővette vázlatfüzetét, okulárét vett és olvasni kezdett:
Köd-anyó, köd-anyó,
Gyere be az ólba,
Ne edd meg az almákat
Ne k...ld össze a folyosót,
Ne szürcsöld úgy a ká-á-vét,
Ne csücsükélj a korláton, mert leesel,
Ne vegyél ollót a kezedbe… heberebebe!
Gyere be az ólba,
Ne edd meg az almákat
Ne k...ld össze a folyosót,
Ne szürcsöld úgy a ká-á-vét,
Ne csücsükélj a korláton, mert leesel,
Ne vegyél ollót a kezedbe… heberebebe!
Aztán csend lett. Már majdnem előbujtam leshelyemről, mikor még egy energikus kiáltás is szakadt belőle:
Köd-anyó! Hallod?
S újra csend lett. Erre kissé előredugtam a fejem, hogy legalább lássam a gyereket. Ott állt az ajtóban, – szoknyácskája széles körben szétállt tőle, mint egy apró ballerináé. Előredőlt, – haragos arccal, – két keze csípőjén. A semmiséggel pörölt, mint egy pirinyó ténsasszoy. – Mikor még jobban előrehajoltam a fal mellett, – egyszerre meglátott.
– Ahá! – kiáltotta megszégyenülve és elpirult. Ekkor egy nagy lépéssel odaléptem hozzá és felkaptam a magasba. Öreg fejemet odaszorítottam mellecskéjéhez.
– Te az én gyerekem leszel… és én most elviszlek magammal, – jó lesz? – dudáltam beléje.
– Nem, nem, nem, nem, nem, – tiltakozott a gyermek.
– Te az én gyerekem leszel! – erősködtem.
– A-a-nyus! – sikította ekkor. Amire megnyílt az ajtó. S itt Pötykös szomorúan elhallgatott.
– No és? – érdeklődtem nála egy idő múltán.
– Kijött Szűz Mária, az angyalok mosolyával, – felelte Pötykös Albert s ő is átszellemülten mosolyogni kezdett.
– No és? – kérdeztem újra.
– Semmi egyéb, semmi egyéb, – biztosított a festő, majd boszúsan legyintett utána.
– És hol történt mindez?
– Messzi. – Kinn a kültelken, – felelte reménytelen tekintettel. – Megint hallgattunk, megint ittunk. – Ő cigarettákat sodort sárga ujjaival, egyiket a másik után, én buzgón szivaroztam.
– Te azt mondod, hogy beteg vagy. – Mi bajod? – fordultam egy pillanatban oda hozzá. – Rámnézett, majd lomhán böfögve nevetett. Mint az alkoholisták rendesen: gyorsan berúgott szegény.
– Paranoia! – mondá ki szeliden s a szemeiben büszke fény villant. – Alkohol-betegség, – tette hozzá, – de nem baj!
– És mikor dolgozol?
– Éjjel.
– És hol?
– Itt. – Innen pedig átmegyek a Kék-kancsóba, a Dob-utca elejére, – ott reggelig nyitva van. Nagyon szeretem ezt a bizonyos kocsmát. – Egy mélyszín-kék üveg van ott vas-pánttal a falhoz erősítve. Mindjárt a bejáratnál látható, – de belül, benn a helyiségben. Azt mondják, ősrégi kancsó… igazán! És lehet is, mert a színe gyönyörű! – kiáltotta barátom. Azt nézem, közben rajzolok is – és kortyolom a bort. Tudod, az a csendes kortyanás és ez a kék üveg-szín, valahogy összevágnak. – Már maga az, hogy üveg – figyelmeztetett – és amellett a reflexeknek ez a kék mélysége benne… remélem értesz?! – Az ember nézi és majd hogy bele nem szédül… – Elhallgatott.
– No igyunk! – pattant fel aztán elmélyedéséből.
Miután megint ittunk – s a hangulat is egyre édesebb, zümmögőbb és barátságosabb lett, – erre én, mivel se törődve, hirtelen fordulattal áttértem valami másra. Legnagyobb szenvedélyem tárgyát: az erkölcstant ráncigáltam elő, annál is inkább, minthogy magam is érezni kezdtem megint az ital hatását magamon. – Az arcom tüzelt.
– Tibicines! – tudod mi az? – vetettem fel nagy lendülettel. Vendégcölöpök, – ideiglenes támasztékok, – magyaráztam. S nékem az a különleges tehetségem van, hogy egy-egy ilyen szón, mint “kék kancsó”, vagy “kortyongatás”, – nekem mint egy látomás nyílik meg a szakadék, a mélység, az az űr, amely felett mi táncolunk. És látom azokat az ideiglenes cölöpöket is, amelyeket építettél magadnak föléje…
– Mit nevetsz Barátom? – tüzeskedtem. – Függsz az űrben, épp úgy, mint más… Vagy Te kivétel lennél talán? – Egészen ki voltam kelve magamból.
– Ez a profétizmus középső foka! – állapította meg kicsinylőn a festő.
– Mit profétizmus! – mondottam haraggal. Mit profétizmus! – Mondom én, hogy jók legyetek? Ha valaki jó, vagy rossz, – mi különbség legtöbbször? Egy kis szín-különbség, semmi más, – nem érzed? És ez a szín az, amit szeretünk talán! No már most: vedd csak azt, ami fontos! Jobbak a cselekedetei? Lehetnek jobbak a cselekedetei? Eltűri azt ez a bonyolultság, hogy valaki szembehelyezkedjék vele és kikiáltsa: én igenis ilyen akarok lenni!!? Mert kettős bonyolultságot kell itt értened édes, jó Barátom, – a külsőt és a belsőt!…
Itt elhallgattam hirtelen. A részegség boldogsága öntötte el egész valómat.
– És mindaddig nem lehetünk mi jobbak édes, jó Barátom, míg szervezetünk a ránk terhelt kötelességek súlya alatt át nem idomul… Épp úgy át nem alakul, mint a hangyáké! – És vedd ezt a szavamat úgy, mint a kinyilatkoztatást, – kiáltottam. – A festő fölényesen mosolygott.
– A profétizmus középső foka, – maradt meg állítása mellett.
– Hát mondtam én, hogy jók legyetek? Valaha? – Mondtam én? – tajtékoztam a dühtől. – Ha például egy nő hamis, – vegyük csak ezt a példát! – nem tudod elképzelni, hogy annál szinesebb, annál nőibb, annál ragyogóbb? – ordítottam. De barátomat lehetetlen volt elméleteim igájába hajtanom.
– Nők! – mondotta megvetőn. Csak éppen hogy nem köpött egyet utána. S reménytelenül bámult maga elé: mintha valami olyas után nézne, ami elszökött előle.
– Isten bizony igaza van Szokrátésznek, – tört ki belőle a panasz. – Hát nem? Hát nem? – lelkendezett. – Egy nőt mutass nekem, akivel érdemes beszélgetni! – kiáltotta és az asztalra csapott. – Hát nem inkább a barátaival üldögél az ember? – No lám! – Homoszexuálisnak kéne lenni, – tette hozzá panaszosan s mégis valahogy: sóvár, soha ki nem elégíthető vágyakozással.
– Igazad van Barátom, igazad van, – kiáltottam lelkesen. A nők soha az életben el nem érhetők, – egy szóval szólva: elérhetetlenek. És amellett buták. – No de mégis, – no de mégis! – énekeltem, – én el fogom érni őket! S a szemeim diadalittasan és banzsítva fénylettek bizonyára.
Valahogy így beszélgettünk egy ideig. Egyszóval: nagyon jó kedvünk volt. Koccintottunk, ittunk, szivaroztunk. Néha még ettünk is újra, ha eszünkbe jutott. Az én arcom egyre jobban tüzelt.
– Mi itt ingoványon járunk, csakugyan, – ebben is igazad van, – folytattam egyre hevesebben. Nem tudjuk, merrefelé igazodjunk, – Szűz Mária felé-e, ahogy az előbb mesélted, vagy hozzunk-e létre ez ellen az egész ellen egy olyan szövetséget, szkizmát, amelynek még az elképzelése is rettenetes!!? – Szinte ordítottam, oly hévvel magyaráztam mindezt. Egész testem remegett a szenvedélytől. – Ekkor aztán más hangnembe tértem át hirtelen.
– És mégis! – és mégis! – danoltam, mint egy áriát… Idesüss édes, drága, jó Barátom, – kérleltem őt egészen ellágyulva. S szavalni kezdtem:
– “Hiszen ezt az életet ilynemű biztonság nélkül még csak elképzelni sem lehetne. Híveim! Amit pedig elképzelni sem lehet, az egyszerűen nincs! – kiáltom én!! Vagy csak nem hiszitek igazán, hogy, amiben oly otthonosnak érzitek magatokat: az örökélet biztos érzése, – hogy ez is csak a pokol átkozott játéka és játékos bűne velünk, – ha már oda is dobunk annak minden egyebet, ami ég és föld között testeteket és lelketeket gyönyörködteti? Ámen.” – szavaltam széles ívben.
De itt elhallgattam. – Barátom arca ugyanis nem nagyon tetszett nekem. Savanyú volt, elégületlen, olyan, mintha készülne valamire.
– Hát ez mi? – tudakolta megvetőn.
– Ez egy angol hitszónok húsvéti beszédéből való, – feleltem kissé lehangoltan.
– Úgy? – kérdezte barátom s gúnyosan bólogatni kezdett.
Általában: minél többet ivott, annál fölényesebb és leereszkedőbb lett irányomban. S ami még megdöbbentőbb: én magam is úgy éreztem, hogy igaza van… mert mindenkinek igaza van, aki megvet! S mégis: dühíteni kezdett ez a változás. Odakinn a ködben én egy szegény, didergő alakot szólítottam meg – s helyette most egy duzzadt és komor oroszlánnal ültem együtt, – unott oroszlánnal, aki megszokta ketrecét.
– No lám! – ez már a szesz alchimiájának csodái közé tartozik, – gondoltam magamban.
Egy pillanatban aztán mégis csak belémharapott hirtelen.
(Folyt. köv.)
