21.
21.
(Közbevetett megjegyzés.) A tudomány számára meg kell örökítenem, hogy van nekem egy ismerősöm, akiben ember-voltának tökéletes érintetlensége mellett megvan a gyomornak ez a visszaemlékező tehetsége.
Ismerősöm amellett, hogy rendkívül nagyevő, a sors jóindulata folytán inyenc is; a masszákban élvezni tudja a minőséget is. Hatalmas ebédje után nála nem szokott jelentkezni a jóllakottak pihegő ernyedtsége, a betöltött vágyaknak az a nehéz ájulása, amely az ebédutáni szundikálásba húzza a lelket. Ellenkezőleg, ilyenkor gyönyörteljes várakozások fénye gyullad ki az arcán és szivarját szíva, karosszékében hátradőlve valami új, valami emberfölötti szenzációra készül. Szelleme ilyenkor a legfrissebb, minden irányban egyformán terjed és minden felvetődött témát egyforma érdeklődéssel ragad meg. De társalgás közben egyszer csak megvonaglik az arca, a szeme a földöntúli víziók magasságába szegeződik, szája valami édes gyönyör torz mosolyára nyilik ki és elragadtatva rebegi:
– Jaj, ez a töltött káposzta!
Nem «az», hanem «ez» a töltött káposzta. Gyomrával újból áttapogatja, átanalizálja a furfangosan összehordott alkat-elemeket, nincs az az apró részlet, ami figyelmét elkerülné és hirtelen fölsikolt:
– Jaj! Ez a kis fokhagyma a töltelékben! Asszonyom, engedje meg, hogy ezért külön megcsókoljam azt a drága kezét!
Ilyenkor tökéletesen hasonlít a nagy szerelmi regények hőséhez, aki elragadtatva suttogja:
– Még most is érzem ajkamon csókjának az ízét!
