7.
7.
A megaláztatás mit nyeltem,
a szégyen mit leszegett fővel
hordoztam és az arc-csapások
melyek gyermek-tekintetem
keményre verték mint acélt
tudom tudom, hogy mindez rajtam
keresztül e világ nemes
vezetőinek oktató
eszmecseréje volt a jámbor,
istentől szolgaságra rendelt
néppel, mely már föl-fölveti
fejét s szeméből mint fulánk
nyúl hosszúra lapos harag.
a szégyen mit leszegett fővel
hordoztam és az arc-csapások
melyek gyermek-tekintetem
keményre verték mint acélt
tudom tudom, hogy mindez rajtam
keresztül e világ nemes
vezetőinek oktató
eszmecseréje volt a jámbor,
istentől szolgaságra rendelt
néppel, mely már föl-fölveti
fejét s szeméből mint fulánk
nyúl hosszúra lapos harag.
Magamért tán még megbocsátnék -
rongyos csizmákban induló
fölétek léptem! - ifjú szemek
fényesednek amott elém
mint kezdődő majális-est -
de én csupán követ vagyok
rongyos csizmákban induló
fölétek léptem! - ifjú szemek
fényesednek amott elém
mint kezdődő majális-est -
de én csupán követ vagyok
Csak egy a népből, semmi más
ki jött, hogy szóljon s eltünik
s csupán - kis idő teltivel -
a futva sokszorozódó
visszhang tesz majd bizonyságot
arról, hogy igaz volt szava
panaszoljam hát hangos szóval
egyenként elsorolhatom
amit húsz évig számbarágott
mire fenyítve megtanított
sorsom, e lenti népnek sorsa, hogy
elmondhassam ha szólhatok majd
egy mondatban, egy kiáltásban.
ki jött, hogy szóljon s eltünik
s csupán - kis idő teltivel -
a futva sokszorozódó
visszhang tesz majd bizonyságot
arról, hogy igaz volt szava
panaszoljam hát hangos szóval
egyenként elsorolhatom
amit húsz évig számbarágott
mire fenyítve megtanított
sorsom, e lenti népnek sorsa, hogy
elmondhassam ha szólhatok majd
egy mondatban, egy kiáltásban.
Hányszor feledtem volna már
sebeimet! hányszor kitártam
karom felétek, - egy pillantás
végigvágott mint korbács rajtam
tizedizigleni mélyből
véltem őseim üvöltését
hallani megszorult szivemből.
sebeimet! hányszor kitártam
karom felétek, - egy pillantás
végigvágott mint korbács rajtam
tizedizigleni mélyből
véltem őseim üvöltését
hallani megszorult szivemből.
Most már késő, késő már minden
emelhettek és küldhettek
koszorút, gyöngyöt, gyönge leányt -
remegve búvik kedvesem
szivem fölé, gyenge karja
nem emelheti föl szívem, a
századok fájdalmával teltet,
a dús, trágyszagu, meleg
szegénységbe gyökerezőt.
emelhettek és küldhettek
koszorút, gyöngyöt, gyönge leányt -
remegve búvik kedvesem
szivem fölé, gyenge karja
nem emelheti föl szívem, a
századok fájdalmával teltet,
a dús, trágyszagu, meleg
szegénységbe gyökerezőt.
Oltsátok el mosolyotok
nincs az a fény, mi sebeinket
beszáríthatná, mint a fába
vésett jelek, nőnek, nőnek,
ahogy nőnek, úgy hasadnak
felrepedt ajkakkal tátognak
szörnyű vart forrva, meredt szájak
üvöltenek az öröklétig
s túrnak szívbajos tájtékot.
nincs az a fény, mi sebeinket
beszáríthatná, mint a fába
vésett jelek, nőnek, nőnek,
ahogy nőnek, úgy hasadnak
felrepedt ajkakkal tátognak
szörnyű vart forrva, meredt szájak
üvöltenek az öröklétig
s túrnak szívbajos tájtékot.
