I.
I.
Ló vágtatott a szegedi országúton Algyő felé. A gebének tetsző kesely lovon – hányta az ártatlan kegyetlenül a farát, meg úgy fujtatott, mintha keh kínozta volna – emberformájú alak ült. A nyomoréknak térdből hiányzott a fél-lába, a dereka táncolt a csípőjében, az arcán pedig az állától lefelé, forradásos, vörös anyajegy éktelenkedett.
Hasalt a lovon és a fülébe sugdozva bíztatta:
– Ne kis lovam, ne! – nyögte a paripának hízelegve. – Estére fehér cúkrot kapsz, ha lé nem ragacc.
A kesely elértette a szót. Prüszkölt és előrelökte magát. A csontja belenyikordult az erőlködésbe s a tüdeje szotyogott, mint a bőrduda.
Óra mulva a vásárhelyi határba értek. Nyár felé járt, ember nem igen mutatkozott az elhagyatott vidéken. A csavargós út mentén hallgatott a süppedékes láp, a vizimadarak, meg a nádi vadak a zsombékok alján hüsöltek. Csak nagynéha visított egy-egy bíbic, távol a fias bölömbika kurrogott, s az irtások körül csobbant a víz.
A lovas a kopáncsi parton megállította a gebét. Kiegyenesedett a nyeregben és elnézett az idelátszó város felé. Ismerte a tájat, a maga idejében jó húsz esztendeig járta az ingoványt, s most, hogy maga mögött hagyta az út nagyobbik felét, percre megpihent, hogy rendbeszedje magát. Letörölte hát a veritéket a homlokáról, két ujja között kifújta az orrát, kihúzta a gebe bal fülét a kantárszíj alól, akkor csonka lábával oldalba nyomta a paripát.
– Cc! – mondta. – De most mán gangosan, mer röttön ott löszünk.
A ló nyikkantott és megindult. Félóra mulva a körtöltés alá értek. Az ember felkerült a házak közé s a városháza udvarán lekeverkődzött a keselyről.
Két pandúrforma falatozott a cédulaház előtt. Azoknak szólt oda.
– Öhetnék vónék magam is, hanem engöm kűttek. Dologba járnék.
Az egyik pandúr felnézett. Megismerte a jövevényt.
– Té vagy-é na? – eresztette le hatalmas, görbenyelű bicskáját.
A féllábú kifeszítette a heveder alól a mankóját és odabicegett hozzájuk.
– Én… – mondta. – A tekintetös urat keresném.
Amazok egyszerre abbahagyták a szalonnázást.
– Na fene! – ütődtek meg.
– Űt. Írást hoztam.
– Szögedébül?
– Onnan. A gazdámtul.
Az egyik pandúr tisztességtudóan elkente a bajuszát.
– Nohát akkor jókor gyüttél, mer most mögtanálhatod. Itt van.
A sánta megindult. Felkapaszkodott a lépcsőkön és benyitott a városkapitány traktusába. A várószobában kopasz, keszeg emberke körmölt egy ormótlanul nagy zöld asztal előtt. Amikor feltekintett és megpillantotta a sántát, ijedten kapott a fejéhez, hogy felzavarja a tar részen legelésző legyeket.
– Te vagy? – hőkölt hátra.
– Én.
A kopasz felállott és odament.
– Hozzá? – kérdezte halkan, a belső szoba ajtajára mutatva.
– Űhozzá… – felelt hasonlóképpen a sánta.
A kopasz nyelt egyet, aztán kihúzta magát és az ajtóhoz lépett. Ott pillanatig várt, mintha nem mert volna belépni, aztán lenyomta a kilincset és eltünt az ajtó mögött.
Perc mulva már ki is szólt:
– Gyühecc!
A sánta bekacsázott és megállott a városkapitány asztala előtt.
– Aggyon isten! – biccentett kurtán a fejével.
Pókay, a városkapitány, nem felelt. Mosolyogva nézte, s csak jó idő után szólalt meg.
– Na Ferkó, mi járatban vagy?
Amaz a nyári ködmöne alá nyúlt:
– Írást hoztam.
– Írást?
– Azt.
Odaadta. Pókay átfutotta a levelet. Néhány sorból állott csupán. Ráday kérette magához Szegedre.
Mégegyszer elolvasta az írást, aztán a vércsefejű toll után nyúlt s nagy vastag betűkkel odaírta a levél alá: «Láttam.»
Leporozta a tintát, aztán pecsétet ütött kívülről a levélre és visszaadta a sántának.
– Ötess mög, aztán fordulhacc vissza.
A sánta a ködmöne alá rejtette a levelet.
– Élőszóval akkor né mongyak sömmit?
– Annyit csak, hogy láttam.
– Értöm. Hát akkor mék is. Isten mögálgya.
Pókay betette utána az ajtót. Amikor visszaült a helyére, gondolkozni kezdett. Sehogysem tetszett neki a dolog. Mi a fenét akar már megint tőle Ráday? Tavasz óta harmadszor hivatja magához. Szorítani akarja? Dehát ami útonálló, kapcabetyár, meg ideszakadt haramia bujkált eddig a láp körül meg a pusztán, azt mind összefogdostatta. Az egész nádast nem irtathatja ki, az egész világot nem juttathatja akasztófára.
Nyugtalanította a dolog. Ráday, Ferkót, Tandari Ferkót, – aki Rózsa Sándornak a bandájából szakadt ki, hogy a maga kegyetlen eszével meg ravasz bátorságával a törvényt szolgálja –, csak főbenjáró esetekben szokta felhasználni hírvivő szolgálatra. Nem tudta mire vélni Rádaynak ezt az újabb makacskodását, s hogy a dolog zaklatta is, meg bántotta is, fogatott és még ebéd előtt behajtatott pandúrkísérettel Szegedre.
Ráday a rendesnél is hűvösebben fogadta.
– Olvassa tekintetes városkapitány úr! – nyujtott oda neki egy levelet.
Mindenkit mindig a hivatali címén szólított, s ezúttal mintha kevés gúny is vegyült volna a hangjába.
Pókay értetlen mozdulattal nyúlt a levél után és olvasni kezdte. Csak belepillantott, s hatalmas teste már is megfeszült, s nehéz vére elöntötte az agyát. De lebírta magában a hirtelenül felszökkent indulatot s üres, nyugodt kézlegyintéssel tette le az asztalra a levelet.
– Asszonyszemély írta. Hosszan sárlik; hát így próbál segíteni magán – mondta látszólag közömbösen.
Ráday bólintott. Mélyen ülő, apró szemében hideg fény játszott:
– Nem az első levél, nem is a második. Nyiltan beszélik; hogy a főkolomposok azért nem kerülnek soha kézre, mert nemcsak a nép, hanem az urak is összejátszanak ezekkel a gyilkosokkal.
Ráday állott, hát Pókay is felemelkedett. Jó fejjel verte a grófot, pedig az is cölöp lábakon állott, mégis, így felgerjedve, rettenetes karjával, roppant mellkasával, szögletes bikanyakával, tulok fejével, csaknem félvadnak festett hozzá képest.
– Gróf úr férfi… – mondta s a hangja betöltötte a szobát. – Aki nem szaglászott eddig olyan nyomon, amin szuka szórta el a piszkát.
Ráday merev arcán remegés futott át:
– Nem azért rendeltem magamhoz a tekintetes városkapitány urat, hogy disputát kezdjünk a rovásomra. A szuka-nyom jó nyom, azon koslatnak a kanok. A két Szabó-gyerek, Olasz Palkó, Veszelka, meg a többi már két éve az orrunknál fogva vezet bennünket. Kit nyomott el eddig a tekintetes városkapitány úr? Néhány lopótolvajt, pár fancsali juhászt, meg gyujtogatót, a vezérek, a gyilkosok valamennyien háborítatlanul garázdálkodtak tovább. Itt a jelentés, tessék megnézni. A mindszenti árendást keddre virradólag agyonverték, a majort meg kirabolták.
Pókay elsápadt.
– Agyonverték?
– Agyon.
– Ha puszta kézzel történt, akkor a Szabó-gyerekek munkája.
Haramia fejszével, kapcanép furkóssal, futóbetyár fegyverrel végez, puszta kézzel, ököllel csak ez a két fenevad pacskolja meg az áldozatát.
Pókayban szégyen meg düh csapdosodott.
– Mikor jártak az árendásnál?
– A mult héten. Kedden.
– Az árendás?
– Ott találták meg a kútnál. Bent ütötték le, aztán a holttestet kivetették, hogy a kutyák másnap vonyítsanak.
Pókay előrelépett. Arcán kísérteties sápadtság ült, s a hangja rekedten szólt.
– Adja ide gróf úr azt az írást – mutatott az asztalon fekvő levélre –, két kezes bárányt hozok érte cserébe.
Ráday szemében még hidegebbre vált a fény. Felemelte a levelet és odanyujtotta Pókaynak.
– Kezes bárányt, vagy dögöt, nekem mindegy. A halott minden bizonnyal mélyebben hallgat, mint az élő.
Pókay elértette a célzást.
– Élve kapja meg gróf úr mind a kettőt. Hadd beszéljenek. Hozzám nem férhet a gyanunak még az árnyéka sem.
Ráday vállat vont.
– Én nem gyanusítok senkit sem. Én hallgathatok, a tények akkor is beszélnek.
Pókay nem hagyta magát.
– Van csahosa a gróf úrnak elég. Uszítsa rá őket a lápra.
Ráday behúnyta az egyik szemét:
– Kopókat tartok!
– Azokra gondoltam. Mással nem törődöm. Felőlem az tarthat cimboraságot a pusztával, aki akar. Én nyulakra nem vadászom. a magam irdatlanját járom.
Meghajtotta magát s az ajtó bevágódott mögötte.
Kint a sánta állt sunyin. Félrerúgta az útból, aztán odaszólt a pandúroknak.
– Haza!
Azok csak ránéztek s néma szűkölésssel pattantak lóra.
