II.
II.
Délfelé járt az idő, amikor a kocsi befordult Pókayval a városháza udvarára. A kopasznak kiadta a parancsot, hogy ne merje bebocsájtani hozzá a szentséges atyaúristent sem, aztán bevette magát a szobájába.
Keserű düh mardosta minden porcikáját. Élő ember még nem alázta meg eddig s Ráday most a szemébe vágta, hogy egy követ fúj a betyárokkal. Hej, ha tudná, hogy milyen alaptalanul vádolta meg s hogy mégis milyen közel járt az igazsághoz. Dehogy pártolta ő a szegénylegényeket, de amilyen ádáz és kérlelhetetlen ellensége volt a sok lókötő bitangnak, olyan kérlelhetetlenül gyűlölte az idegent. Már pedig Rádayt, ha testben nem is, lélekben németnek tartotta minden ajtónállójával. fullajtárjával és pandúrjával egyetemben, akit a bécsi császár küldött az Alföldre.
A császárt nem vette emberszámba, megvetette a láthatatlan akaratot, amely kesztyűs őrállókkal meg zsoldos pribékekkel éreztette a maga hatalmát, Rádayt muszájból tűrte, most mégis elborult benne a gőg. Vágy, ölő, gyilkos vágy gyötörte, hogy legyűrje a grófot s megszégyenítse, amiért hitelt adott azoknak a mendemondáknak, amelyekkel egyetlen és legféltettebb kincsét, a becsületét akarták aláásni.
Két napig jóformán nem evett, nem ivott, csak emésztette magát. A környezete lapulva leste minden mozdulatát. A hivatalában aludt – legényember volt, magának való, komor, nyers indulatú, vad kedvű, jóságában és kegyetlenségében egyaránt fékezhetetlen vérű férfi –, s a harmadik napon szólt ki csak a kopasznak.
– Gyurit!
A kopasz szaladt s a hajdú elővezette Gyurit, a felnyergelt kancát.
Rapcsák, a pandúrkáplár, amikor megpillantotta a lovat, ijedten kiáltott le a kóterbe a priccsen heverésző mordályos legényeknek.
– Csülökre hé! Gémmadár járkál a lápon.
Azok szitkozódva kapkodták magukra a gunyájukat. Rettegtek ezektől az utaktól, amikről mindig kevesebben tértek vissza, mint ahányan elindultak.
Rapcsák már a lépcsőn állott, amikor Pókay kilépett az ajtón. A káplár csákójához kapta a kezét, mondani akart valamit, de Pókay elhallgattatta.
– Ha keresne valaki, hát csak ültessék le. Reggelre megjövök.
Rapcsák tisztelgett és félreállt az útból.
Nem értette a dolgot. Ismerte a városkapitányt s nem tudta, mi szállhatta meg, hogy egyedül akar nekivágni a pusztának.
De nem mert szólni s leballagva a kóterbe, dühösen vágta a sarokba a puskaporos zacskót.
– Kutyák vagytok – szidta az embereit. – De legalább holnap kötelet tekernek a nyakatokra. Élve nem kerül haza.
A pandúrok összenéztek. A városkapitány tehát kíséret nélkül indult útnak. Ha baj történik, rajtuk verik el a port.
Darab ideig hallgattak, akkor az egyik, hogy könnyítsen a szorongásán, elböffentette magát.
– Másér mönt. Nem azér. Hónapra möggyün bizonyosan.
Pókay ezalatt megkerülte a város alatt elhúzódó szigetet. Kopáncs előtt kettévált az út, az egyik Szegednek vitt, a másik pedig le Szabadkának. Rántott a ló kantárján és balra, Szabadka felé fordította a kancát. A süppedékes csapáson, amely alatt szortyogott a vadvíz, lépésben haladt, mert nagy út állott még előtte s kímélni akarta a lovat.
A tájat vizsgálta s a szíve észrevétlenül felengedett. Amerre csak a szem ellátott, sás meg nád borított mindent, az ősi tenyészetben káka, indafű meg lepsény burjánzott s efölött az öröktől fogva valónak és végtelennek tetsző hallgató élet fölött a vadon háborítatlan csendje zümmögött. Az égen szikrázva sütött a nap, a fény idelent mégis elterült, megült a szurdékon, mintha hallgatta volna, mit sugdos a víz, mit beszél a nádas, s hogyan csalogatja hívó szóval a párját a megbujt madár.
A ló néha hegyezte a fülét, meg-megtorpant, amikor megzörrent a csapás mellett hirtelen a sás, horkantott, amikor váratlanul szag csapta meg az orrát, s feszült türelmetlenségében ügetésre fogta.
Pókay rábízta magát s csak akkor rezzent fel álmodozásából, amikor a ló megállott. A rémárisi láphoz értek. A süppedéken túl szíkes lapos húzódott, lelegelt torzs is mutatja a marhajárás útját. A dél felé eső részek útja itt vált el. Kinek Szeged, kinek Vásárhely, kinek Makó, kinek meg a rácok felé.
A part mentén emelkedés húzodott, düledező csárda támaszkodott az oldalának. Pókay megkerülte a szurdékot s a csárdához érve bekötötte a kancát.
Ágnes, Matók Ágnes, a csaplárosné már jött is kifelé. Amikor megpillantotta Pókayt, ijedten csapta össze a kezét:
– Élő Jézus! Hát a tekintetös úr?
Pókay megindult feléje.
– Erre jártam. Hát gondoltam, benézök, hadd lám, nőttél-é tavaly úta.
Leplezetlen, erős, nyilt tekintettel nézte az asszonyt. Az érezte magán a pillantását és akaratlanul is maga elé emelte a karját, hogy elfödje a keblét, amely a kelleténél jobban nekifeszült a viseltes réklinek.
Szép volt az asszony, veszettül szép, telt idomú és mégis hajlékony, akár a vessző, a karja rozmaringszár, az arca piros, a szeme nevetős, s fehér bőrén harmatot vert a vérpára.
S hogy most a szíve is jobban vert, mint máskor, s nem tudta, hogy a félelem, vagy az öröm szorongatja-e a torkát, ügyetlen pirulással mutatott a ház felé.
– Tessön hát akkor… Erre…
De szabadulni akart máris és a kazal felé kiáltott:
– Julcsa te! Hallod-é? Gyere mán!
Pókay bekerült a csárdába.
– Né fáraggyatok – mondta –. Nincs öhetnéköm. Hanem a kancának kevés száraz lucernát vethettök.
Julcsa elkerülködzött, Ágnes oldalba lökte, hogy siettesse.
– Hamar te! A bográcsot – kapott egyszerre hatfelé is. – Aztán azt a kis fekete kakast.
Maga futott bort ereszteni s amikor visszatért, letette a vinkót Pókay elé az asztalra. Közben már hátra is kötötte a fején a kendőt és szaladt, hogy nekilásson a főzésnek. Még nem jutott odáig, hogy gondolkozzék, egyelőre beérte azzal, hogy csitítgatta az izgalmát.
Pókay, amikor meglátta, hogy a katlant piszkálja, rosszalólag csóválta a fejét.
– Mondtam, hogy nem köll. Ezt a kis bort mögiszom, aztán mék.
Ágnes szaporán buzgólkodott:
– Mingyá möglösz. Sömmiség az egész – mondta szabadkozva.
Csutkát hozott, alágyujtott a kemence katlanának és feltette a vizet. Úgy állt, az ajtó iránt, hogy Pókay lássa, meg felelhessen neki; ha valamit kérdez tőle.
Pókay keveset várt, aztán feladta a szót.
– Pókhálósak az üvegjeid, Ágnes.
Az asszony megrezzent.
– Pókhálósak?
– Azok.
– Pedig jártak erre.
– Mikor?
– A mult hétön.
– Juhászok?
– Azok is. Mög a Macélka embörei. Erre terelték a gulyát.
– Úgy?
– Úgy.
– Oszt kárt?
– Nem töttek. Ami vót, azér némöt bankóval fizettek.
Pókay elhallgatott, nézte maga előtt a levegőt. Az asszony a katlan körül forgolódott. A szíve dobogott s minden verése azt kérdezte: «Mit akarhat? Mi szél hajthatta erre?»
De az első meglepetés még nem ült el benne s éber lapulással várta a fejleményeket.
Kint lassan hanyatlani kezdett a nap, szél szaladt át a zsombékon s a végtelen mocsár távol megzendült. A hangok egyre közeledtek s amikor a nap lebukott a láthatáron, a nádas életre kapott. Zsongás ülte meg egyszerre a levegőt s a miriádok éneke lassan elhúzott a puszta fölött.
Ágnes kint terített az udvarra néző eresz alatt. Pókay megvárta, amig felszolgálta a csirkepaprikást, amikor aztán jóllakott, öntött magának a borból.
– Hát űk? – emelte a tekintetét csöndesen az asszonyra.
Ágnes állta a tekintetét.
– Nem tom, engöm elkerülnek.
– El?
– El. A jézusi vásárkor láttam űket utojjára.
Pókay a poharát vizsgálta. Az asszony tehát félti Szabó Palcsit, a kedvesét. Azért nem mond igazat. Ráhagyta.
Másfelől került.
– Azuta nem láttad?
– Nem.
– Akkor másutt köti be bizonyosan a lovát.
Ágnes megrázkódott. Tudta kivel beszél, tudta, hogy Pókay nem azért jött, hogy vallatóra fogja, nem az az ember volt, s most egyszerre megdöbbent, hogy tud valamit a kedveséről. Szívesen találta a szó, de nem akarta elárulni magát.
– A maga emböre – mondta halkan. – Töhet, amit akar. Egyedül neköm nem vét vele.
– Nem?
– Nem.
– Akkor sé, ha sosé gyün erre többet.
– Akkor sé.
Reszketett, s nekitámaszkodott az eresz lábának, hogy a másik észre ne vegye valahogy felindulását.
Pókay nagy nyugalommal mondta:
– Hát ezt nem tuttam.
Pillantást vetett az asszonyra s az akaratlanul is elkapta a tekintetét.
A levegőben langyos párák úsztak s itt hullottak le a földre.
Pókay a látszat kedvéért másra terelte a szót, de a beszélgetés akadozott. Ágnes folyton egyszavas választ adott, mert el volt foglalva a saját gondolataival. Örökké éber ösztönével veszélyt sejtett s még más irányú félelmében is résen volt.
Égette a kíváncsiság, de hallgatott. Pislogva figyelte a csendet, meg Pókayt, aki ime, itt ült előtte, s akivel ki tudja mire végzi.
Pókayban közben lábra kapott a bor. Szaporábban lélegzett, mert belülről valami nyomta a mellét.
Hirtelen az asszony szíve alatt is láng csapott föl, érezte, látta, hogy a nagy erős ölős ember nézi, s el akarta fordítani a fejét.
– Este lösz… – mondta vergődve.
Pókay ott folytatta, ahol legelőször abbahagyta.
– Oszt magad? Csakúgy. Nehéz az ilyen fiatalnak.
Az asszony védekezett:
– A tekintetös úrnak sé köll karó, akin fölkapaszkoggyon. Mög van, ozt egésségös annélkül is.
Az eresz alatt reszketni kezdett a megülepedett nappali hőség.
– Az más. Én akkor segítök magamon, amikor akarok.
– Neköm nincs hozzá gusztusom.
– Pedig takaros vagy.
– Akar a piszkafa.
– Mög szép is.
– Akar a napraforgó.
– Aztán fiatal.
– Akar az anyátlan üsző.
Forró volt ez a játék. Nagyon. Mindkettőjüknek.
Pókay előretolta a lábát az asztal alatt.
– Mer…
Nem fejezte be a többit elharapta.
Ágnes a szemébe nézett.
– Tessön. Hallom.
Pókay elnézett a láp felé.
– Sömmi! – mondta más hangon. – Mögvárom, amég fölgyün a hód, oztán mék.
Hallgattak. Pókay megivott még egy üveggel a bicskanyitogatóból, akkor felemelkedett.
– Hátha akarod?
Ágnes nem tudott hátralépni.
– Azt nem tudom csak, hogy mit… – mondta halkan.
– Ha úgy gondolod hónap is elgyüvök.
Nem bírta tovább. Elkapta az asszonyt és magához rántotta. Az érezte, hogy vasmarok szorítja.
– Engeggyön a tekintetös úr!
– Nem azér kaptalak el.
– Akkor mög né tapogasson
– Szorítalak csak, mer jólesik.
Az arcához hajolt, s látva, hogy az asszony szeme izzik, hirtelen ellökte magától.
– Bukós a borod, viselős asszony taposhatta. Máskor a pirkadtbúl aggy! – mondta látszólag kijózanodva.
Kilépett az udvarra, s ügyet sem vetve többet az asszonyra, kivezette a lovát az istállóból.
Ágnes csak állt. Megzavarodva. Mintha az egészet csak álmodta volna.
Pókay oldalba nyomta a kancát:
– Hátha erre gyüvök, majd mögen benézök.
Hajnalon ért haza. Aludt egész estig. Harmadnap alkonyatkor megint nekivágott az ingoványnak.
Ágnes alighanem várta, mert babos szoknyában meg piros papucsban szorgoskodott a ház körül.
– Ennye! – mondta harag nélkül. – Tuttam, hogy elgyün, mer a multkor mögfeledközött az aggyonistenrül.
Pókay letette a kalapját az asztalra.
– Törvénybe járok… – nézett a zsombék felé. – Az urak le akarják ereszteni itt a vizet, hát a helyet nézném.
Ágnes hozta a piros bort. Száraz kolbászt, meg lágy kenyeret tett le melléje.
– Nagyon beszélik… – törülte le tenyerével az asztalt. – Aztán azt is, hogy itt húzzák mög a nagy árkot.
Pókay leült.
– Itt. Oszt igyenöst neki a Tiszának.
Körülnézett:
– Julcsa?
Ágnes arcát egyszerre elöntötte a vér.
– Átmönt a Tiszán. Majd csak hónap gyün vissza.
Elfordult és bement a pitvarba. Ott a szívére szorította a kezét. Mögszállt a gonosz! – rémüldözött magában és szaporán mondani kezdte a miatyánkot. De csak a közepéig ért, akkor édes fájó hasogatás nyilalott át megint a szívén. Valami húzta kifelé. Pókay felé. Az arcát, a szemét, erős, nagy karját látta maga előtt a félhomályban és szédülésfélét érzett. Most egyszerre rádöbbent, hogy máskor is le kellett húnynia a szemét, amikor ez a dús, élettel, hallgatással teli és titokzatos konoksággal megvert ember megállott előtte. Egy időben gyakran álmodott is róla, de reggelre kelőben mindig elkergette magától a kísértő álomképet.
Nem mozdult, remegett, úgy állt a pitvar közepén. Kimenni nem akart, szólni nem mert, homályos, vergődő vággyal menekülést keresett, hogy visszanyerje valamiképpen az erejét.
Pókay megérezte, hogy miatta várakozik odabent, s hirtelen benne is megdódult a vér. De nem ment utána.
Beszólt:
– Ágnes?
Az asszony kilépett a pitvarból.
– Szólított a tekintetös úr?
Pókay az üres üvegre mutatott:
– Mögmeríthetöd.
Kint már zizegett az alkonyat s az egyedüllét, hogy nincs senki sem a közelükben, hirtelenül rájuk szakadt. Bujtogató, emésztő, forró csönd lüktetett körülöttük.
Ágnes az üveg után nyult. Ruhája érintette Pókaynak a karját s a nyomán parázsló út maradt.
De még mindig várt s hogy az asszony lassan fordult, beszólt:
– Gyüsz-é mán na?
Ágnes nem felelt.
Pókay felállott. A pitvaron keresztül lépett be az ivóba. A kármentő előtt fel volt hajtva a pince ajtaja.
Lekiáltott:
– Lénn vagy?
– Lénn! – hangzott. – Nem akar ereszteni a hordó.
– Majd én megdűtöm.
Letapogatódzott a korhadt grádicson.
Lent Ágnesbe ütközött. Az hátra lépett.
– Gyertyát köllött vóna…
Pókay feléje nyúlt a sötétben. Átkarolta a derekát és közelebb húzta magához.
– Tarcsd a csapot, majd én mög hátul emelöm.
Érezték az egymás lehelletét. A sötétség csaknem zúgott körülöttük. Egyedül voltak, a nehéz, fojtó csönd egyszerre elkábította őket. Olyan hirtelenül vetett bennük lobbot a láng, hogy belesajdult minden fájó részük.
Ágnes szólni akart, de ebben a pillanatban kihúllott az üveg a kezéből. Hirtelen magához tért és a lépcsőhöz ugrott.
– Mék!… – szakadt fel belőle a lázas ijedtség.
Azt akarta mondani, hogy szalad, gyertyát hoz, de a lélegzete egyszerre elállott. Pókay utána vetette magát. A sötétben nekivágódott valaminek s az arcát elöntötte a vér.
Az ivóban érte el Ágnest.
– Hova te? – zihált.
Az asszony kiszakította magát a kezéből.
– Ha istent üsmer! – sikoltott.
Pókay ismét megragadta.
– Mér attál akkor a pirosbul?
Az asszony érezte, hogy süllyed alatta a föld.
– Kérte…
– Nem igaz, magadtul adtad.
– Erisszön!
– Nem eresztelek!
– Kárhozatba visz!
– Nem halál ölel.
Ágnes megpróbálta elfeszíteni magát tőle. Pókay most már egészen magához ölelte.
Ágnes megcsuklott:
– Késő… Mit akar… Mér nem gyütt előbb… Engeggyön el.
Pókay érezte, hogy már nem védekezik, a teste elnehezedett, s hogy, kimondta a titkát, – hirtelen elengedte.
Az asszony megtántorodott. Nem értette. Mást várt, teste-lelke elalélt, s most riadtan, lélektelenül meredt a férfira. A karján, az arcán, a mellén még ott égett az érintéses várta, hogy újból közeledjék.
Pókay megindult és elhaladt előtte. Kint elkötötte a kancát s az útról szólt csak vissza:
– Máskor a fehérbül aggy!
