IV.
IV.
A halottat kocsira tették, s a két ember, Pókay, meg Szabó gyalog követték nyomon.
Delet harangoztak éppen, amikor befordultak Rádaynak a rezidenciájára. Az ajtónálló megrémült, amikor mocskosan, véresen megpillantotta Pókayt és el akarta állani az útját.
Pókay nyitott tenyérrel lapította arcon:
– Félre, kutya!
A német lakáj a falnak vágódott és egész hosszában elzuhant.
Az ajtó nyilott. Ráday lépett ki rajta. Az arca előbb elfehéredett, aztán elöntötte a pír.
– Nagy zajjal jár a városkapitány úr! – mondta éles hangon.
Pókay kimutatott az udvarra.
– Elhoztam a két kezes bárányt. Az egyiket élve, a másikat halva. A medáliámat, amit majd a császár ad értük, küldje utánam a gróf úr:
S ment, mint az űzött vad, akit belső tűz szaggat.
Futott csaknem fele úton s csak a vásárhelyi határban csendesedett meg.
A sás zizgett, a nád suttogott, a víz buggyant – be kellett dugnia a fülét, mert minden fűszál Szabónak a nevét suttogta feléje, a magasságból pedig tűz esőzött.
– Ne! Ne! – ordította védekezve. – Ne bántsatok, nem én öltem meg! – Megvert, megőszült emberként állított be órák mulva Ágneshez.
Az már várta. Nem szólt, csak leborult elébe és átölelte a térdét.
– Nyughasson… – indult meg a könnye. – Az én istenöm akarta, hogy így lögyön.
Pókay előreesett:
– Palcsi! – ordította a hajába markolva. – Palcsi-i! Palcsikám!
S zuhogó, kiáradt zokogással levágta magát az asztalra.
