III.
III.
Negyednap megint kiment. Az asszony úgy várta, mint az üdvözítőt. Pókay elborult. Az asszony csakugyan vágyik rá. Alázatos, nagy szerelemmel szereti. Nem üzent a szeretőjének, hogy kijár. Hiábavaló volt tehát a fáradtsága, Szabó Palcsit, Ágnes kedvesét még így sem tudta idecsalni találkozásra.
Pedig mégis csak jól számított. Megvitték a hírt az asszony helyett mások. Szabó, amikor megtudta, hogy Pókay nap mint nap átvág a lápon, rá lesetett. Az öccse, Laci hozta a bizonyságot.
– Égyedül jár, – mondta jelentőségteljesen.
– Láttad?
– Láttam.
Szabó nem szólt. Befordult a házba. Ünneplőt öltött. Mindenképpen meg akarta mutatni Pókaynak, hogy méltó ellenfele.
Most már tudván tudta, hogy a hatalmas ember találkozásra várja.
Komoran szállott nyeregbe. A mordály ott lapult a nyeregkápában. Kiemelte és odalökte az öccsének:
– Hadd lássa, – mondta sötéten, – hogy velem van dóga, nem mással.
Laci, az öccse felnézett rá:
– Mink?
– Ha éjfélig nem gyünnék, öt embör üjjön lóra.
Makó felül került, hogy ne hagyjon nyomot és a félnapi útat három óra alatt megtette. A lováról szakadt a tajték, amikor a csárdához érve bekötötte.
Kint muslinca virágzott, Pókay behúzódott előlük az ivóba. Evett éppen, amikor Szabó rányitotta az ajtót.
– Aggyonisten!
Pókay lenyelte a falatot, amit rágott, eltörölte a bajuszát, aztán odafordult:
– Aggyon. Na, möggyüttél?
A betyár belépett.
– Mög! – mondta tiszta hangon.
– Hát akkor üjj le!
Ágnesben halálraváltan vergődött a lélek.
– Én istenöm! – ennyi szakadt fel csak belőle s futott a borért s visszatérve, letette Szabó elé.
Az egyetlen mozdulattal lesöpörte az asztalról.
– Számadásra gyüttem! Nem a borodér!
Még igy, ültében is meglátszott, hogy óriás. Arcát feketére égette a pusztai nap s barázdásra szántotta a téli hideg, meg a kemény szél. Haja a két szemöldök fölött benőtt a homlokára és sörtéssé tette az arcát, méllyé a szemét, amely szelíd háborgással világított. Szagot árasztott magából, akár az állat, de az a nehéz illat, amiben a levegő lehe, a rög szárazsága, a füvek íze s az egészséges test párolgása keveredett egymással, az erő és az élet nyers gőzével ülte meg a levegőt.
Pókay szólalt meg.
– Rég láttalak.
– Rég jártam erre.
– Most itt vagy.
– Itt vagyok.
A két hang, meg a szavak úgy hullottak le a földre, akár a vasdarabok.
Pókay keveset várt, akkor folytatta:
– Az üvegöt mög lévágtad.
– Lé.
– Pedig Ágnes tötte elejbed.
– Szömély, mög böcstelen.
Az asszony felsikoltott.
Pókay felemelkedett. Körülnézett. Nagy, öldöklő nyugalommal mondta:
– Szűk ez a hely, Palcsi.
– Szűk. Két embör nem fér mög benne.
Pókay a pitvar felöl került. Belökte az asszonyt a kamrába, egy nyomintással elfordította a kulcsot a zárban, aztán megfordult.
Amikor kilépett az udvarra, Szabó már ott állott az eperfa alatt. Úgy jött, mintha templomba készült volna, mellény, tiszta ing, meg tiszta gatya volt rajta.
Pókay hozzálépett.
– Tied az elsőség, Palcsi.
A betyárban vész háborgott, de azért lebírta magát.
– Üssön előbb a tekintetös ur.
– Tégöd loptak mög, Palcsi.
– Elhányt ingöt akárki fölvöhet.
– Hazudsz, Palcsi. Még most is szeretöd.
– Igazságot beszélök. Ha szeretöm, ha nem.
– Pedig ilyet nem találsz egyhamarjába.
– Külömbet vetök oda még a cselédömnek is.
De már horkantott s a tekintetük ebben a pillanatban találkozott. Egyszerre bomlott ki a testük mélyén az asszony észveszejtő fullasztó illata s a torkuk hirtelen kiszáradt. Megérezték, hogy kivertek és átkozottak mind a ketten két halálra gerjedt kan s a puszta halálos hívó szava egyszerre csendült meg a lelkükben. Szabóban csak csömör és ölnivágyás örvénylett. Pókayban valami más is.
– Na!? – dobbant előre és Szabóhoz kapott.
– Ej! – hördült fel az és az öklével előresújtott.
Pókay tukkolt, fejjel gyomronvágta aztán ordítva összeakaszkodtak.
Nyögve, zihálva, hörögve tépték egymást.
Pókay minden ütés után nyekkentett.
– Nagyobbat, Palcsi, különben kezes bárányt viszök a némötnek.
– Vagy én bűrdudának valót a tekintetös úrbúl a juhászoknak.
Pókay megbotlott, Szabó elvágta.
– Kejjön föl!
Pókay felpattant és egyetlen csapással szétzúzta a fülét.
– De nagyon kimész, ebadta!
Szabó elbődült és elkapta a derekát. Pókay lehuppant a földre.
Most már szó nélkül gyötrő, vak dühvel marcangolták egymást, kezével leszorította a fejét a földre. Pókay ereje végső megfeszítésével Ez már öldöklés volt, néma, halálos harc, amiben a távoli élet borzalmas reménysége üvöltött. Előbb Pókay, aztán Szabó került alól, döngve csapdosták egymást, a gatya cafatokban lógott le róluk, habos nyáluk összefolyt a kiserkent vérrel. Szabónak már zúgott a füle, ekkor hirtelen elkapta Pókaynak a torkát. Maga alá vágta, csavart rajta, aztán két felrántotta a lábát. Szabó nekifeszült, hogy egyetlen nyomással betörje a torkát, de későn, mert Pókay a jobb karját hirtelen átfeszítette a nyakán. Szabó felnyúlt, hogy szabadon mozoghasson s utoljára most már az öklével is lesújtson és bezúzza a fekvő ember koponyáját, de Pókay megint gyorsabb volt s a hajánál fogva hátrarántotta a fejét. Szabó nyekkent, aztán hang nélkül hanyatvágódott.
Pókay elkapta:
– Palcsi?
Késő volt. Az irtózatos rántással kettészakította a nyomorult nyakcsigolyáját.
De még élt.
Pókay megrázta:
– Te!?
Szabónak a melle megemelkedett, aztán besüppedt. Testén rezgés futott át.
Pókay most már a hajánál fogva emelte fel a fejét:
– Palcsikám?…
Szabó ajkáról hörgő sóhajtás szállott el.
– Anyám!… – mozgott a szája, aztán hátra hanyatlott.
Pókay nyöszörögve tápászkodott fel Az egész teste sajgott. Kezelába elzsibbadt a szörnyű küzdelemben. A fejében forróság kavargott, de a szíve alatt fagyos üresség tátongott.
Mégegyszer azért lehajolt:
– Palcsi! – ébresztette a halottat.
Hanem az nem felelt. A lába már kinyúlt és arcán békesség virrasztott.
Pókay a kamrához tántorgott. Amikor kinyitotta az ajtót, Ágnes eszelős tekintettel meredt rá. A borzalom pillanatában nem váltott tisztán az elméje és nem tudta, melyik áll előtte. Amikor megismerte Pókayt, mintha valahonnan a mélyből került volna elő, révedő tekintettel tapogatta körül magát.
– Jaj! – csak ennyit tudott mondani és előrezuhant.
Pókay ölbe kapta és kibotorkált vele a levegőre.
– Te?! – élesztgette.
Az asszony csak elalélt és az ismerős hangra felnyitotta a szemét.
– Tögyön… tögyön le… – rebegte és leereszkedett a földre.
Pókay kézenfogta.
– Gyere!
Az asszony reszketve bújt hozzá:
– Hún van?
– Az eperfa alatt.
Lassan mentek a halottig. Az egyik lehajtott fejjel, a másik botló léptekkel, huzatva magát.
Amikor odaértek, az asszony megállott. Az arcán most már megmásíthatatlan nyugalom ült.
Pókayhoz fordult s olyan hangon, amiben gyász irgalom és megszentelt öröm vergődött egyszerre, odaszólt a férfinak.
– Mönnyön!
Pókay tudta, mit akar és elfordult. Az asszony letérdelt a halott mellé, lehajtotta a fejét s szívében megtisztulva, lelkében felemelkedve belekezdett az imádságba.
Pókay megvárta, amíg felemelkedett, akkor lábtól állította.
– Fogd, majd én emelöm.
A dereka roppant, a mázsás test csaknem lerántotta magához a földre. Valahogy azért talpra támaszkodott és megindult a halottal az ivó felé. Az asszony fehér gyolcsot hozott ki és leterítette vele az asztalt.
– Ide! – mondta, helyet adva Pókaynak.
Az lefektette a tetemet. Az asszony eligazította rajta a gatyát, lezárta a szemét és rézkrajcárt tett a pillájára.
Amikor elkészültek, Pókay hozzá fordult:
– Gyertyát, aztán bort.
Ágnes fordult és hozta a gyertyát, meg az italt. Huszonnégy szál gyertyát, meg tizenkét üveg bort. Körülrakták velök az asztalt, fejtől mécsest állítottak, aztán valamennyit meggyújtották.
A bél lobbot vetett, a faggyú sercegni kezdett s tompa, ernyedt, kesernyés illat töltötte be a levegőt.
Ágnes kiment, s amikor később, most már fekete ruhában, kendővel a fején, kiskendővel a kezében visszatért, Pókay már ült a másik asztalnál. Két üveg bort hajtott fel egymásután, de a savanyú lőre most széthigult a bensejében.
A halottat nézte. Szabót, akit kicsalt a pusztából, hogy idefektesse az asztalra és elvigye Rádaynak, aki a császárt szolgálta. S most látta Lacit is, a másik Szabót, meg a többit, akit a szegedi várban német kommandóra vár az akasztófa. Valami elfacsarodott benne, előbb a beleit rántotta össze, aztán a gyomrát, onnan pedig felhúzódott a szívére. De ott már fájás volt, panaszos, árva fájdalom, aminek nem tudta a nevét, de amit már ott látott régóta minden fűszálon, minden pusztai kórón és minden magányos égi csillagon.
A halott arcán árnyékot húzott az imbolygó fény, s ezalatt a homály alatt egy messzi világ csöndessége virrasztott. Szabó halott volt, minden bizonnyal halott, de a szája mosolygott s a vonásain békesség és megbocsájtás hallgatott.
Pókay nem tudta levenni róla a szemét. Oh, milyen nyomorult, de csak tud verni az aláztosak istene, hogy nem ő fekszik kiterítve az asztalon. Mert elmúlik úgyis minden. Ő is Ágnes is, a többi is, a láp, a rónaság a világ, ami fájdalmat szült, hogy örök maradjon a nagy pusztákról idehurcolt szenvedés.
Megzendült benne az ősi dal, s a lelke felszállt. Messze járt, kontyosan, paripán, a szabad mezőn, – amikor kintről lódobogás hallatszott.
Felrezzent és az ajtó felé fordult. Ágnes is mozdult. Visszaparancsolta a helyére.
– Maraggy!
– Jobb lösz ha én mék… – könyörgött az asszony.
Pókay az ajtóhoz lépett. Az recsegve vágódott be.
A küszöbön Szabó Laci állott.
– Möggyüttünk! – támasztotta maga elé a fegyverét.
Pókay intett, hogy lépjen be.
– Vártalak fiam… – állott félre az útjából.
Szabó Laci belépett. Utána a négy ember. Most láthatták csak az asztalt és egyszerre döbbentek hátra mind az öten. Szabó ordítani akart, de hirtelen megingott és ottmaradt egyhelyben állva. Percek teltek el, akkor lassú mozdulattal leemelte a fejéről a süvegét és megindult a halott felé.
A többi némán követte.
Az asztal előtt megállottak. Percekig maradtak így, akkor Szabó kézmozdulattal kiparancsolta az embereit a szobából. Maga is velük ment, s amikor visszatért, leült az ivó sarkába.
Ágnes gyertyát, meg bort tett eléje, aztán visszaült ő is a helyére.
Kint hallgatott a láp, bent hallatszott a szú percegése. A hold feljött s ezüst harmatot hullatott a földre.
Szabó, az élő, nézte a másik Szabót, a halottat. Ölni jött, ha kell, csak úgy, becsületből, ha kell, tarajos, zúgó haraggal s ahogy a tekintete, meg a lelke elárvult abban a síri csöndben, amely az ivót megülte, – halálos kietlenség támadt a szíve alatt.
Imhol, az urak mégis csak igazat mondtak, a legkeservesebb máris bekövetkezett. A láp, a puszta, a süket éjszakák, a messzi hangok, amiket nem értettek, csak ők, – lassan minden, minden elváltozik.
Sírás fojtogatta a torkát. Gyámoltalan, gazdátlan, simogató kezet esdeklő sírás s nem akart most már mást, mint hogy megindulhasson ő is a bátyja meg a többi után.
A gyertyák lobogtak s lassan csonkig égtek. Pirkadt kint, amikor Szabó Laci felállott. A hangja zengett, amikor odalépett Pókay elé:
– Möhetünk tekintetös úr!
