FENYŐ LÁSZLÓ: HOVA LETTEK A KÖLTŐK…
Babits.
Hová lettek a költők, barátaim,
akikkel együtt indultunk az úton:
daloló szájak, énekes sebek -
ó hallgatás nehéz pecsétje
forrt rátok… csönd… kényszerű hegedés.
ó társak, kikkel forrongva felástuk
a szavak békéjét s fohásztalan
szikláikból vasízű csengést
buzogtattunk fáradhatatlanúl:
előlünk arca rajzát, hangja ízét -
de kinek teste s minden tagja él,
csak a szája van csöndbe alázva:
ezt panaszlom – kegyetlen tetszhalál!
megfeszített, kemény magányba
hurcolják legszebb remegésük:
ne hallja és ne lássa senki
mint remeg, mielőtt kiszenved.
a népeket világosító
ének! száműzve, eldobottan,
kényes torkán szemcsés homokkal,
szemét forgatva csak tátogni tud!
mint a részeg, ki pocsolyába vágja
kalapját s maga tetejébe ül –
de engem más kép nyűgözete tart,
egy kép! egy hit! valami jobb! hogy
megfojtott álmainknak… vádolók
néma menetje… vonúlnak… elborult
hallgatásuk a világ arcába csap
s lesodorja olcsó ünnepeit!