FENYŐ LÁSZLÓ: VERS, TE MARADTÁL
FENYŐ LÁSZLÓ: VERS, TE MARADTÁL
Íme megint csak te maradtál
vers, kibe most úgy kapaszkodom,
görcsös lélekkel, mint a rab
az ég kékjébe, ritka sétán.
vers, kibe most úgy kapaszkodom,
görcsös lélekkel, mint a rab
az ég kékjébe, ritka sétán.
Tudom, hogy betegség vagy,
kudarc, menekülés,
sebeim meleg arca
tebenned hűl halottá:
kegyetlen sebhedés.
kudarc, menekülés,
sebeim meleg arca
tebenned hűl halottá:
kegyetlen sebhedés.
S mégis ragaszkodom
hozzád, ragaszkodom,
mint anyaemlejéhez
a bölcsőből kinőtt
fiú ragaszkodik,
mint gyerekkora arany
játékaihoz a
felnőtt, akit kilöktek
a szürke időbe,
a szürke férfikor
tájaira, hogy pergő
robotban izzadságos
kenyerét megkeresse!
hozzád, ragaszkodom,
mint anyaemlejéhez
a bölcsőből kinőtt
fiú ragaszkodik,
mint gyerekkora arany
játékaihoz a
felnőtt, akit kilöktek
a szürke időbe,
a szürke férfikor
tájaira, hogy pergő
robotban izzadságos
kenyerét megkeresse!
