3. RÉSZEGEN
3. RÉSZEGEN
Itt a fagy. Dideregve mártogatjuk jeges vízbe a nehéz ruhákat. Ép gőzt csapunk a reszkető festőüstökbe, mikor egy hölgy jön ki hozzánk, fehér, szűz, szőrmékbe burkolva. Az üzletvezetőnőnk mellette áll és udvariasan mondja:
– A bárónő!
A tanítósegédem rögtön odatolakszik. Én is feléjük fordulok elbűvölt szemekkel. S látom, hogy a bárónő bolondos lehet, mert épen segédem karját csípi két ujja közé s mondja: – Ilyen hússzínű legyen a selyem. Mint a karja.
Ohó! Odaugrok! Talán ilyen inkább! – s magasra emelem nehéz karomat.
A bárónő nézi, s vállat húz: – Az se csúnya.
S eltűnnek…
Mi pedig féltékenyen bámulunk össze, de aztán kitör a csípések hosszú raja, hogy ilyen legyen, – pont ilyen!
S örömünkben festőbotjainkkal végigharangozunk egy nagy misét az üstökön: – Ging-gang-ging-gang.
Az én karom lesz a minta, s állandóan a segédem orra alá tartom: – Katesin – mormogja rápillantva s már keveri belőle a barnát.
– Egy csipet congórubin – zümmögi becézőn másodszor a bíborpirosra.
Majd a fortyogó vizen puffadó selymet nézi gyönyörködve: Szép lesz – s csettint a nyelvével. S vége körülöttünk a télnek egyidőre. Belepirulunk a festésbe, s kóstoljuk a szín árnyalatait. Közben a rézüstök muzsikálnak a zengő gőztől, tetejük párazáportól reszket és füstölgő jelenés között látunk: zöld záport, ha zöldet festünk; vörös esőt, ha vöröset festünk; kék ködöt, sárgát, aranyat, lilát!
S a festőszekrényünk úgy néz ránk horganydobozaival, mint a bánya. Kicsiny keverőkanalunkkal belenyúlunk s már hozzuk a tavaszt, a rozsdás őszt… ej, hisz mi istenek vagyunk, természet! Mikor fogunk már új Holdat festeni az égre?
De áradozásunk közben nem igen dolgozunk. Most aztán megriadva alaposan nekilátunk, gyorsan! gyorsan!… s csak úgy találomra, a levegőbe ejtve mérjük a kelmék súlyát: «erre a gyászfestésre négy kanál napthylaminsvarcot!»… keverünk, forralunk; hangyasavat öntünk az üstbe! rajta!
Aztán vége a mai festésnek. Mindent fölterítettünk a forró szárítóba. És már savanyú képpel áldogáltunk a benzines kamrában. Reggel óta húzzuk egy kosár ruha tisztítását; csupa selyem, csupa báli rongy, csak a benzin oldja a foltjait. Rápislogunk a hőmérőre: 27 fok hideg van. S a V-alakú horganyedényekben csillogó benzin lehülhetett negyven fokig! Ha egy percig benttartjuk a kezünket: elfagy!
Reggel nagyon fáztunk hozzákezdeni; jobb volt a meleg mosógépek oldala mellett, nagy szappanhabban vegytisztítani. Délben megint nem csináltuk meg: a benzin dohos ízt hagy a szájban, s ettől az étel petróleumszagú lesz. Most meg jeges szél indul; az ég kihülő halottnak tűnik s egyre borzalmasabb hideget áraszt. Keservesen összenézünk: ki dugja bele előbb a kezét? kinek fagyjon meg? mind a kettőnknek, vagy csak nékem, mert én az inas vagyok?
Most fut ki hozzánk egy hebegős lányka s makogja: – Iiii…ide…gen… vvv…vendégek jönnek… rrr…rend leeegyen… huh! vendégek jönnek jó messziről, hogy lássák, amint rögtön elfagy a kezünk! hogy pápaszemen át hidegen bámulják a vízszűrő készüléket, a mosógépeket, meg a szikrázó dinamót. A nyögve készülő munkát, a főnök úr gazdagságát…
Nagyon elkeseredünk. A kígyószemű benzin bent gubbaszt a horganyedényekben s ránk lehel kábítón. Várjuk, míg szinte berugunk tőle, hogy ne fájjon annyira, ha bele kell nyúlnunk; hogy ne tudjuk, mikor zsinegeli meg jéggel ujjainkat a benzin. Jaj! kiejtettük a tisztító kefét! jaj! már tíz merev ág megduzzadt ujjunk. A csontjainkba belereszket a hideg. A nedvesült ruhákat kíntól tátott szájjal emeljük. Aztán azt hisszük, kiabálunk, káromkodunk, pedig már nem tudjuk kinyújtani a karunkat: berugtunk. Ha leülünk kissé pihenni és támolyogva újra munkához emelkedünk… mintha ülőhelyzetünk ott ragadna a padon, kiválik belőlünk ólomárnyként s mi dideregve visszapislogunk rá: – Excellenciás úr! Ülőhelyzetünk, emelkedj fel, ó!… s dülöngélünk a szűk ketrecben bután.
Lassan ingadozni kezdenek velünk szemben a kopár ablakok és magunk se tudjuk, miért… de köpünk feléjük és azt kiabáljuk az ablakoknak:
– Virágot vegyenek, virágot!
Aztán nevetünk, mint a fatuskók. S elnémulunk erőtlenül.
Majd megrémülten körülnézünk s odakiáltjuk a láthatatlan gyujtógatónak: – Az Istenért! itt tilos a dohányzás!
Vagy ha bent nagy csönd lesz: futni akarunk a horganyedényektől, hátha elszakadt a szíj… s a csönd veszély s talán már égnek körülöttünk pirosán a lángok.
Dühünk mindjobban nől a gazdánk ellen; félbehagyjuk a munkát és úgy szidjuk:
– Könnyücske itt minden nő – morgom és megfájdul a szívem, mert mostanában egyedül élek.
– A főnök uré mind – sápad el a segédem.
– Nekünk nem marad semmi, mindent elhalász, – folytatom dühösebben.
– Már Annácskát is.
– Pedig annak az apja kórházban fekszik s azért kellett idejönnie! – A padlásra küldte a főnök úr!
– Nem törődött vele, hogy Annácska keservesen sírt! – Az semmivel se törődik, csak cipeli a nagy fejét.
– Kiszíjja az erőnket… az életünket tesszük kockára semmiért… engedélye sincs az ilyen munkához és rombadőlhet az egész ház, ha robbanunk… mi pedig röpülhetünk a mennyekig… s puli arcát még nem rugdosta dagadtra senki… a hasába nem rúgtak úgy, hogy a cipő benne maradjon… a cvikkerét nem csapták le az orráról!
Aztán: – Ha most idejönne, bemártanám a benzinbe.
S én sok-sok hájat látok, amint föltápászkodik a sáros földről szuszogva egy didergő emberi csontvázra. Puha ujjakkal kapaszkodik a háj, eltömött erei csavarodva lihegnek és lustán, erőlködve nyög a küzdelemben. A csontváz recseg-ropog, de a háj nől rajta… órák mulnak… s ott áll előttem lebegve egy sárból föltápászkodott Hájember: a Főnök úr. Színtelen, csak a libazsír sárgája borítja s kénszínű ajkát pihegve nyitja szóra… és színt kér a Teremtőtől a hájai fölé.
Belenéz a nyár cseresznye színébe s az arcára akarja lopni. Belenéz a kis patak kék vizébe és a szemébe akarja csalni. A bőrét hajnalba fürdetné.
Nem! nem… bosszut! kínos vigyorral figyel rám részeg segédem és bódultan helyesli: – Bosszut!
S már rekedten kiáltozva lecsavarni visszük a benzines munkát… a parazsas kazánház előtt vagyunk… vészesen befütyülünk… a kormos fütő visszasivít!… nehezen tovább cipeljük… a dinamókefék hosszan kiszikráznak: összeremegünk, hátha kigyúl tőle a benzin… semmi baj… de a ruhát most a jól bezárt benzines kamrába terítjük. Nem engedjük kiillanni a bennük bujkáló részegítő gázt, mint máskor, hanem beszívjuk… S hej, az ereink elszállnak s fölöttük röpül a fejünk!
Aztán, hogy alkonyodik, dülöngve, titkosan kiosonunk s lezárjuk a zörgő gőzt. Bentről csak tompa habzúgással felelnek tömött füleinknek a gépek… s nálunk nagy csönd s alkony lesz… tudjuk, hogy mielőtt a vendégek idejönnek, a Főnök úr végigfut az üzemen s megkérdi: Rend van mindenütt?
– Nálunk igenis rend van!
mert az udvarról nyíló ajtón erős villanyzsinór csüng;
az összes le nem mosható bázikus festékek fölhigítva várakoznak. Ott állnak a Saure Cianin, Rodamin, Malachitgrün s az üstben csípős melegen a szurokfekete!
– Hapták, bosszúhadseregünk! Hapták a részeg kelmefestők előtt!
S a festékek vigyázban állnak s egyszerre kihajolnak horganyarcukból s intenek nekünk: – Parancsotokra!
– Hű katonák, jól van!
Szemünk megmerül a habzó, fekete festékkel telt nagy üstben: – Forró fekete, ki ne hülj!
– Parancsotokra, részeg kelmefestők! Bátor kelmefestők!
– Igazatok van, színek, mi a bátor kelmefestők vagyunk! És mégis ajkbiggyesztve beszél velünk! Ő! aki elcsapja szeretőinket az ölünkből!
S ime… az ajtót nyitják. Az én kezemben szájat, hangot elszorító kendő van és papircsomó. A segédem a villanydrótnál áll.
– A Főnök úr!
Csak egy kicsit tétovázunk… a villanyzsinór lezárja az ajtót… berugva mozgunk, birkózunk dülöngve, de mégis ügyesen… percek… a szája le van kötve s a Főnök úr ott áll előttünk tehetetlenül, mezítlenre vetkőztetve, szőrösen.
– Gyorsan munkára! Jönnek a vendégek!
– Malachitgrün! – kiáltja segédem.
– Igen.
A Főnök úr arca elzüldül a ráloccsanó zöld festéktől.
– Auramint… I-igen!
S már az álláig sárga s nagy tokáin összefolyik a zöld és a sárga.
– A vörös Irisamint!… Ó, a nyaka vérzik a színtől, ó, a vörös Irisamin!
Hej, festjük festjük!
– Lilát a karjára!… bajuszt!… a hasa, a nagy hasa!
S mázoljuk a püffedt dobot röhögve, közepén pirossal, szélén búzakékkel, oldalain sárgával.
– Hó-rukk… s a csípős fekete festékbe ültetjük.
– Ó, feketecombú! Néger!
A hátát fehéren hagyjuk.
Aztán kéjelegve cifrázzuk. És pihegve bámuljuk: csúf majom, stiglic, buta páva, jaj, kacagnunk kell rajtad, te figura!
– Savanyú és kövér, nevettető és groteszk.
S vesszük a festőbotokat, amiket meszelőnyélből vágtunk.
Most az ajtót kitárjuk előtte.
De még féken tartjuk. Igen, addig, míg csak a külföldi vendégsereg be nem tódul a vasalóterembe s bámulják locsogva a pöffenő gőzvasalót, a kattogó gallérjelölőt s mindenféle nyelven kiabálnak.
Az üzletvezetőnő már szétpislog kutatva, édes mosollyal várja az előbukkanó Főnök urat… mind őt várják… angolok, németek, olaszok, franciák…
Hát erigy… a szájáról letépjük a kötést… följajdul… a kezét-lábát megnyitjuk s rácsapunk a botokkal: – Gyia!
S a tarka-barka, nagyhasú alak berohan, botlik, jajong, beiramlik a vendégsereg közé, akik elámulva nézik, majd hidegre merevül az arcuk és meghökkennek.
– Ki ez, aki kitört a gépek közül, a fagyból, a munkások kínjai közül?… ki ez, aki azt kiabálja eszelősen: a Főnök vagyok, a Főnök!… s már szédülten reszketnek a lábai.
– Ki ez a két ránk bámuló munkás? kire hallgattak, mikor ezt megtették?
S a szánnivaló figura már ájultan fekszik előttük a hátán s a hasa kék, piros, sárga színben fölfelé mered s meztelensége elől arcukat födve futnak a nők, míg végül a fűtő fehér lepedőt vet rá.
Mi pedig a visszariadó vendégek közé vágva festőbotjainkat, keserű dühhel futunk hátrafelé, ruhánkat, cipőnket kezünkbe kapva, már átkapaszkodunk a kerítésen és ime, facipőink döngetik az utcákat.
A szél fúj, jegesen fúj, életre rázza józanabbik eszünket! van, hogy már nagyon szánjuk tettünket amikor eszünkbe jut, hogy üldözés és nyomor közben menekülhetünk, ki innen, a városból, az országból… én nem szabadulok föl! a tanító segédem majd engem okol, ha éhezni fogunk részeg tettünkért… de mégis, mikor otthon vagyunk, csak azért is fölnevetünk a hideg szobában és azt harsogjuk hahotázva:
– A nagyhasú! Legszebb volt a nagy hasa!
