1.
1.
Kukorékolások felfutó lángjától
tisztul a táj és nő szédítve a távol!
röfögve s kapkodva rózsaszínű orrát
gőzt fujva fut a nap a kis halmokon át!
Táncba köröttem igy fogsz, ébredő vidék -
tisztul a táj és nő szédítve a távol!
röfögve s kapkodva rózsaszínű orrát
gőzt fujva fut a nap a kis halmokon át!
Táncba köröttem igy fogsz, ébredő vidék -
Két kézzel fogom a foghijjas keritést
s dülök mosolyogva a kis köcsögfának,
a füvekre, fákra fölugráló fények
sikongató könnyü körtáncba vinnének
mintha nem is ember: még álomkép lennék.
s dülök mosolyogva a kis köcsögfának,
a füvekre, fákra fölugráló fények
sikongató könnyü körtáncba vinnének
mintha nem is ember: még álomkép lennék.
Fönt vagyok s élek. De emlékeim még nem
ébredtek föl vélem. Oly egyedül léptem
az udvarra, olyan egykedvüen, szabadon
akár nyujtozkodó kutyám oldalamon
mely szemét lehunyva most a napba ásit…
ébredtek föl vélem. Oly egyedül léptem
az udvarra, olyan egykedvüen, szabadon
akár nyujtozkodó kutyám oldalamon
mely szemét lehunyva most a napba ásit…
Alszik még, alszik még az a morcos másik,
keserű testvérem, boldogtalan társam
s tán rohan ép sírva álombeli tájon!
ó bár összerogyva, jajongva a földre
hullana, meghalna, elhagyna örökre
s én könnyen, egyedül; percről percre lépve
keserű testvérem, boldogtalan társam
s tán rohan ép sírva álombeli tájon!
ó bár összerogyva, jajongva a földre
hullana, meghalna, elhagyna örökre
s én könnyen, egyedül; percről percre lépve
járhatnék e felső tündéri vidékben!
jövőtlen! hazátlan! feledve hogy e vad,
nyers kor tagja vagyok s talán egykor minden
percéért felelős… – feledni, hogy isten
velem is megosztá bús gondját az örök
jövőtlen! hazátlan! feledve hogy e vad,
nyers kor tagja vagyok s talán egykor minden
percéért felelős… – feledni, hogy isten
velem is megosztá bús gondját az örök
javitásban… – járni a gyenge fű fölött
mintha minden reggel a vérhabos hajnal
szülne a világra madársikolyokkal -
nap kisérné léptem estig s akkor gondját
rejtelmes párjának, a holdnak adná át:
ringassa a földet, gyermeke bölcsejét…
mintha minden reggel a vérhabos hajnal
szülne a világra madársikolyokkal -
nap kisérné léptem estig s akkor gondját
rejtelmes párjának, a holdnak adná át:
ringassa a földet, gyermeke bölcsejét…
Fönt vagyok és élek. S a szabadság bennem
vivná egy szárnnyal is a jövendő egét
mely most dereng… szállna mint a könnyű madár
mely dalán szalad föl és odafönt megáll
kiterjesztett szárnnyal s egy nagy ölelésben
magához szoritja az egész földtekét
vivná egy szárnnyal is a jövendő egét
mely most dereng… szállna mint a könnyű madár
mely dalán szalad föl és odafönt megáll
kiterjesztett szárnnyal s egy nagy ölelésben
magához szoritja az egész földtekét
széttekint… s úgy váltja reggeli énekét.
