Illés Endre: KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA S ÚJ REGÉNYE • Porszem a napsugárban – Singer és Wolfner kiadása
Illés Endre: KOSÁRYNÉ RÉZ LOLA S ÚJ REGÉNYE •
Porszem a napsugárban – Singer és Wolfner kiadása
Porszem a napsugárban – Singer és Wolfner kiadása
Jónéhány jelentéktelen s kevésbé jelentékeny könyv után, amelyeknek keskeny medrében a monoton s lassú csörgedezéssel lerakódott homok közt mindíg csillámlott némi aranypor, Kosáryné Réz Lola, a magyar könyvet olvasók társadalmának bizonyos rétegében eléggé ismert s jónevű írónő új regénye olyasvalamit kíván reprezentálni, amit egy író munkái közt chef d'oeuvre-nek neveznek. Azonnal meg lehet ezt érezni: a mondanivalón, a mondatokon, a hangsúlyon, a felnyílott könyv levegőjén – a nagy nekikészülődéseket, éveknek összehordott anyagát, a szinte «Isten nevében!» való indulás elfogódott, női kis sóhaját, a belemelegedést, a javuló tempóvételt, a gondosan összeválogatott díszeket s ornamentikát, s általában az aluminium-hétköznapok aranytollra kicserélt ünnepélyesebb percegését. Meg lehet ezt érezni. S meg is kell becsülni. Néha ez az erőpróba az író fogyatkozásait, vagy éppen jelentéktelenségét teszi ugyan szembetűnőbbé, de Kosáryné esete nem tartozik egészen ezek közé. Új könyve határozottan jobb s jelentősebb munka az eddigieknél. S jobban és jelentősebben reprezentálja Kosárynét is.
Amit Kosáryné ez alkalommal meg szeretett volna írni, az elsővonalbelien szép. Egy női élet – s a nőben egy emberi lélek – elmorzsolódása. Hogyan indul neki egy fiatal lány a szerelemnek. Hogyan pirosodik át a szíve, mintha hegynek felfelé rohanna. Hogyan mulnak az apró bolondságok. Hogyan jön a házasság, a férj; – s ő már asszony lenne? – észre sem vette. Hogyan vár, vár… – boldogtalan? dehogy!… Hogyan jön a megszokás; – boldog? ó, istenem!… Hogyan jönnek a gyerekek. S hogyan jönnek lassan a negyvenes évek szírtjei. Hogyan jön: szegénységre gazdagság, fiatalságra öregség, csókra csóktalanság. Hogyan süt vissza néha-néha mégis a nap. S hogyan mult el közben az élet. Nem, nem akart ő soha a nap felé repülni. Csak kis fények körül röpdösött. De még így is leolvadtak válláról a ráragasztott Ikarosz-szárnyak. Miért olvadtak le? Miért nincsenek az embernek igazi szárnyai, hogy egyenesen felfelé repüljön? Miért jut csak mindenkinek kis boldogság? Vagy ha már nagyon sok jut ki: akkor is csak sok kis boldogságdarab az osztályrész. S nem a teljes, meghasítatlan Egész. S miért lehet ezekben a kis boldogságokban és kis boldogtalanságokban úgy, oly halálosan, oly reménytelenül, annyira szürkén elmorzsolódni?
Mondanivalónak: nagyon kevés és nagyon sok lehet ez a váz. De mi a kevés és mi a sok? Elgondolásában az Education sentimentale sem több ennél. S mégis a legszebb és az örökkévaló regények közül való. Hogy a Porszem a napsugárban is idetartozzék valahová: erről természetesen szó sem lehet. De a regény mögött legalább az író első gondolata – szép volt. Az Education sentimentale legnemesebb emberi s írói desillusionját akarta Kosáryné megírni Névtelen Annus elmorzsolódó, szerelmes életében.
De amit meg is valósít (– amit meg tud valósítani –) az első elgondolásból: az már nem áll az Education sentimentale-hoz közel. A kiábrándulás s elszürkülés zátonyára futó életet apró filmkockák mutatják be. Egy szétvagdalt film széthulló kockái. Nagyon sok szereplővel s nagyon sok élőképszerű tablóval. Amatőr fotografusok kissé naiv hatásra beállított tablóival. Egy, két, tíz egymásrakövetkező mozdulatból sohasem lesz mozgás, életillúzió; – csak fénykép-illuzió. Ugyanannak a figurának egy, két, öt, tíz jól s kevésbé jól sikerült fényképe. A fényképek ismert hibájával, hogy néha alig-alig hasonlítanak egymáshoz. De fényképszerű az az aprólékosság is, a kis s nagy tárgyaknak az a szinte leltárszerű felsorolása s pontosan érzékeltető leírása, az a környezet-hűség, amely – a maga fáradhatatlanságában – már valóságos heroikus Kleinmahlerei. A női szem különleges sajátossága: minden aprólékosnak a pontos megfigyelése. A megfigyelés s leíró készség azonban Kosárynénál nem aszkéta s puritán realizmus. Ellenkezőleg, – békésen ringatózik az általánosságoknak, a realitást legtöbbször giccsé oldó szentimentalizmusnak szélesebb s édeskésebb hullámain. (E kettőséggel különben Kosáryné nem áll egyedül a nőírók között.)
Az író elgondolja témáját. Ez a téma azon a kritikus ponton deformálódik először: bírja-e az író saját elgondolásának meredekebb kapaszkodóit, vagy kifullad-e útközben s elejti, meg-megváltoztatja-e, amit a kristályosodás pillanatában tökéletesnek gondolt el. De ez csak az író s a téma párharca még. Vannak jónéhányan, akik a közönséget sem hagyják ki. S itt szenvedi egy téma második deformálódását. Stílszerű terminológiával arrangement-nak lehetne nevezni ezt az ötven-nyolcvan százalékos kiegyezést, amelyet a felötlő, első vázlat s az író kötnek a közönséggel. Bármilyen művészi alkotás árnyoldalainak legsötétebbje ez az arranzsírozás-szerű megalkuvás. Kosáryné is bőven él vele. Az eredetileg oly egyszerű, szép s nemesvonalú Fréderic Moreau-történet női változatát a befőttszagú kispolgári élet lehetőségeiben s latitüdjében egy hihetetlenül bonyolult, giccsekre kigömbölyített s pointekre kihegyezett romantikus mese fordulataiba szálazza szét. Minden szerepel itt, ami az átlagolvasót megfoghatja: sziveket megindító, diszkrét középosztály-nyomor; mindig kellő pillanatban megjelenő, gazdag nagynéni; elzüllött apa; átöröklés; végszórajött daliás huszártiszt; intrikus cselszövény; befőttes üvegből kiszálló Ámor; karrier; gyerekáldás s gyerekhalál; színésznő-feleség a polgári miljőben. Minden.
Némely jelenetei egészen jók s elfogadhatóak. Néha kedvesek, néha megközelítik a szépet. De a kispolgári reális s romantikus sorsfordulatoknak ez a részlet-gazdagsága végül is azt az impressziót kelti, mintha Kosáryné valamely népszerű családi képeslap szerkesztői üzeneteiben előforduló összes problémákat nyalábolta volna fel s ezeknek a problémáknak a megoldását akarná adni nagynak méretezett regényében. Nem közönséges ambicióval.
