FEKETE LAJOS: KAPÁS CSELÉDEK
FEKETE LAJOS: KAPÁS CSELÉDEK
A nap tüzes csókjában izzik bronzszin barna
testük és izmaikban görcsös zsibongás ficánkol,
amint hajlongnak, felállnak s derekuk újra görbed.
Melleik dobja kifeszül zihálva, de fejük lecsuklik néha,
mint ellankadt virág a napégette száron.
Huszan vannak a kókadt hosszu sorban; – lányok, férfiak,
asszonyok: csetlenek-botlanak, néha fölnevetnek fáradt
nevetéssel: ijedve, lihegve – s kiszáradt kút mélyének
visszhangja a hangjuk. Kapa villog a kezeikben
s ahol levágnak, – a gaz alá befut az éles szerszám
lapos éle s a száraz föld felvisit: sirr-sirrr…
A gazda leföljár közöttük, (kemény paraszt, kiáltó barna
pózna a görnyedt hátak fölött: zsiros paraszt, – vaskos)
s gyakran, mogorván fölmorog: gyerünk, gyerünk, nem lesz
meg napestig!… Szavai a lankadt izmok mélyéig oroznak,
mig maradékerővel a siró kapa újra-újra villog
s forró talpaik alatt ég a fekete rög.
Már-már lángot vet a tüzes iszonyatban a föld, az ember,
a tengeri-tábla s a dülő végén a tikkadt trágyadomb.
…De mintha mennykő zöld haragja vágna a forró mező
fonnyadó arcába, a határ fölött felborul egy óriás
felhő: haragos, fullánkos, fekete; – s a menekülőket
paskolja a zápor. Még hangjuk idesír a vad viharon által
amint a kanyargó dülőn telitorokkal
egy keserü nótát dalba öblögetnek…
testük és izmaikban görcsös zsibongás ficánkol,
amint hajlongnak, felállnak s derekuk újra görbed.
Melleik dobja kifeszül zihálva, de fejük lecsuklik néha,
mint ellankadt virág a napégette száron.
Huszan vannak a kókadt hosszu sorban; – lányok, férfiak,
asszonyok: csetlenek-botlanak, néha fölnevetnek fáradt
nevetéssel: ijedve, lihegve – s kiszáradt kút mélyének
visszhangja a hangjuk. Kapa villog a kezeikben
s ahol levágnak, – a gaz alá befut az éles szerszám
lapos éle s a száraz föld felvisit: sirr-sirrr…
A gazda leföljár közöttük, (kemény paraszt, kiáltó barna
pózna a görnyedt hátak fölött: zsiros paraszt, – vaskos)
s gyakran, mogorván fölmorog: gyerünk, gyerünk, nem lesz
meg napestig!… Szavai a lankadt izmok mélyéig oroznak,
mig maradékerővel a siró kapa újra-újra villog
s forró talpaik alatt ég a fekete rög.
Már-már lángot vet a tüzes iszonyatban a föld, az ember,
a tengeri-tábla s a dülő végén a tikkadt trágyadomb.
…De mintha mennykő zöld haragja vágna a forró mező
fonnyadó arcába, a határ fölött felborul egy óriás
felhő: haragos, fullánkos, fekete; – s a menekülőket
paskolja a zápor. Még hangjuk idesír a vad viharon által
amint a kanyargó dülőn telitorokkal
egy keserü nótát dalba öblögetnek…
