ILLYÉS GYULA: HOL VAN AZ AGGASTYÁN…
ILLYÉS GYULA: HOL VAN AZ AGGASTYÁN…
Hova tünt közülünk a szelid öregkor
fényes szemeivel s a lágy hószakállal?
s mosolyával, mely mint őszi alkonyatkor
a nap, úgy csillant ránk langy vigasztalással
a kis ráncok közül, biztatva, hogy béke
várja az utazót, megnyugvás, értelem,
ha majd elérkezik utjának végére
s a végső forduló előtt egyet pihen?
fényes szemeivel s a lágy hószakállal?
s mosolyával, mely mint őszi alkonyatkor
a nap, úgy csillant ránk langy vigasztalással
a kis ráncok közül, biztatva, hogy béke
várja az utazót, megnyugvás, értelem,
ha majd elérkezik utjának végére
s a végső forduló előtt egyet pihen?
Hol van az aggastyán, kinek sovány ujja
bár reszket, de biztos irány felé mutat:
«Fiam, kipróbáltam én ott azt az utat,
rossz felé vezet az, te ne kezdjed ujra.»
Hogy tisztelném én őt! fognám eres kezét,
ifju kedvesemet ültetném melléje
s ha mosolyognánk is jámbor intésére,
halkan szivünk felé csurogna a beszéd…
bár reszket, de biztos irány felé mutat:
«Fiam, kipróbáltam én ott azt az utat,
rossz felé vezet az, te ne kezdjed ujra.»
Hogy tisztelném én őt! fognám eres kezét,
ifju kedvesemet ültetném melléje
s ha mosolyognánk is jámbor intésére,
halkan szivünk felé csurogna a beszéd…
Hogy tisztelnélek én – mondjad, mért szégyenled,
vénülő barátom, hajló termetedet,
oldalról befésült fényes-kopasz fejed,
szinehagyott hangod, ereszkedő térded?
Megroggyansz és – látom – rágod száraz ajkad,
torzuló arcodat hirtelen vidámra
rántod s úgy nevetgélsz e fiatal lányra
s pirulsz, köhögsz mint kit valamin rajtkaptak…
vénülő barátom, hajló termetedet,
oldalról befésült fényes-kopasz fejed,
szinehagyott hangod, ereszkedő térded?
Megroggyansz és – látom – rágod száraz ajkad,
torzuló arcodat hirtelen vidámra
rántod s úgy nevetgélsz e fiatal lányra
s pirulsz, köhögsz mint kit valamin rajtkaptak…
Állj meg, árva fiu, ne szégyeld sorsodat.
Emeld reánk arcod, aki száműzöttnek
hitted magad: dísze lehetsz e kis körnek,
beszéljed el nékünk vándorlásaidat!
Ülj le, öreg barát, itt az édes napon,
nyúlj lelkünkhöz, hisz te isten keze nyomát
annyiszor láthattad, annyi alakzaton,
hogy eltanulhattál tőle egy-két fogást.
Emeld reánk arcod, aki száműzöttnek
hitted magad: dísze lehetsz e kis körnek,
beszéljed el nékünk vándorlásaidat!
Ülj le, öreg barát, itt az édes napon,
nyúlj lelkünkhöz, hisz te isten keze nyomát
annyiszor láthattad, annyi alakzaton,
hogy eltanulhattál tőle egy-két fogást.
Vállald nemes tiszted: eleven anyagot
formálsz, boldog művész, s benne lelked lakik -
Hagyd az éretlen kor hig bolondságait
a legszebb ideált ki megalkothatod:
az embert, ki utján bizton lép előre…
Im trónodon, mit az ősz aranya borit
beszélj álmosodva, kissé hátradölve
mig selymes szakállad lassan kunkorodik…
formálsz, boldog művész, s benne lelked lakik -
Hagyd az éretlen kor hig bolondságait
a legszebb ideált ki megalkothatod:
az embert, ki utján bizton lép előre…
Im trónodon, mit az ősz aranya borit
beszélj álmosodva, kissé hátradölve
mig selymes szakállad lassan kunkorodik…
Láttam én egy férfit, aki idő előtt
fölvette a bölcs kor nemes alázatát
s ki – éreztem! – lelkem tájait látta át
mig kezdő verseim nagy árkusára dőlt,
hogy értem én őt ma! – fejének tünődő
bólintása vagy lágy tagadása bennem
egy-egy világot volt fakasztó vagy döntő.
Egy bús nézésétől a fiává lettem.
fölvette a bölcs kor nemes alázatát
s ki – éreztem! – lelkem tájait látta át
mig kezdő verseim nagy árkusára dőlt,
hogy értem én őt ma! – fejének tünődő
bólintása vagy lágy tagadása bennem
egy-egy világot volt fakasztó vagy döntő.
Egy bús nézésétől a fiává lettem.
Órákig álltam ma itt Bécsben az öreg
Rembrandt képe előtt s néztem mint forr ki a
vén szemekből a legizzóbb tragédia
s láttam: urak mégis ők az élet felett!
Ily arcot emelj ránk, tisztát mint az estnek
bolygója mely vigaszt rak bánatba merült
földre gyújt, – ősz fejek, mint hű égitestek
ragyogjatok sötét utainkon nekünk!
Rembrandt képe előtt s néztem mint forr ki a
vén szemekből a legizzóbb tragédia
s láttam: urak mégis ők az élet felett!
Ily arcot emelj ránk, tisztát mint az estnek
bolygója mely vigaszt rak bánatba merült
földre gyújt, – ősz fejek, mint hű égitestek
ragyogjatok sötét utainkon nekünk!
Add vissza, barátom, a reményt nekem, hogy
nem hasztalan ifjú korom szenvedése!
add vissza a reményt: hogyha erőm elfogy
valamit majd végül megértek belőle!
hogy majd visszanézve látom, amit jövet
nem láttam a portól, amely beborított:
igen, fáradtságos, kínos volt az út ott,
kinos és fullasztó, mert fölfelé ivelt…
nem hasztalan ifjú korom szenvedése!
add vissza a reményt: hogyha erőm elfogy
valamit majd végül megértek belőle!
hogy majd visszanézve látom, amit jövet
nem láttam a portól, amely beborított:
igen, fáradtságos, kínos volt az út ott,
kinos és fullasztó, mert fölfelé ivelt…
