IX.
IX.
Nagy szaladás, sürgés volt a kert felé. A fejedelemasszony kinézett a bástyaablakon s izgatott lett. Most mingyárt s mindenért izgatott volt. Vajjon nem urától jött-e valaki s az elé futnak.
Azonnal rendbeszedte magát s lefutott az udvarra, megkerülte a házat s hátrament a kertbe.
Mért gondolt ő arra, hogy követ jött, hiszen a kertbe nem is mehet senki idegen felől.
Még mosolygott is magán, hogy ilyen furcsa.
– Mi az, Kisó? – kiáltott egy futó lányra.
– Kirajzott.
Nem értette.
Állj meg s mondd meg, nem értettem.
A lány visszafordult s igen felindult ábrázattal azt kiáltotta:
– A méhek, kirajzottak a méhek!
Nevetett. Kirajzottak a méhek, ez nagyon kedves.
– Fussatok Okolicsányi uramért…
Már mindent csak Okolicsányitól várt.
Egy csatlós legény jött szembe, annak újra mondta:
– Fuss csak te, mondd Okolicsámyi uramnak, hogy kirajzott a méh.
A legény egy szó nélkül megfordult s nagy ügető ugrásokkal elfutott a ház elé.
Beljebb ment a kertbe. A fűben járt a fák alatt. Nagyon szerette a füves kerteket, mert otthon az volt. Sok-sok gyümölcsfa közt nőtt fel kisgyermekkorában, síma füves mező volt a fák alatt s a fűben szedték fel a lehullott édes almát s ott játszottak a cseresznyefák alatt. Szerette ezt a kertet, mert régimódi volt és a fák öregek és mohosak.
Egy fa alatt egy sereg leány állott, félve s kacározva.
Odament közéjük lopakodva s egy lecsüngő szilvafaágon, amelyet lehúzott a sok zöld gyümölcs, hirtelen meglátta a rajt. Zsibongva zsongott a sok kis sárga méhecske. Olyan volt, mint a gombolyag, közepe tömött s szélén ritkás. Körülrepdesték a szélen levők s mind be akart férni a közepébe. Furcsa volt és kicsit félelmes.
A lányok nagyon féltek a méhektől, hogy meg ne szúrják őket, de azért izgalmasan ott ácsorogtak a közelben s lesték a nyüzsgésüket.
Ott állottak mindnyájan szótlanul s nevető szájjal s rebegve, hogy le ne szakadjon a méhcsapat.
Elébb a rekettyebokorra szállottak, mondta egy lány, azután a hársra mentek és most itt vannak a szilvafán.
– Szeretik a szilvát? – kérdezte egy lány ártatlanul s erre nagy kacagás lett, de nem mertek őszintén nevetni, mert a fejedelemasszony jelenléte megfélemlítette egy kicsit őket.
Nemsokára jött Okolicsányi.
Két legény méhköpüt hozott hosszú rúdon s Okolicsányi kedvesen, vidáman lépkedett, mint egy nagy tudós.
– Tessék távoldad menni egy kicsit nagyságos asszony, – mondta, – mert ez nem tréfa…
A fejedelemasszony visszábbhúzódott, de a lányok nem.
Most a köpüt a faág alá tartották szájával fel s gyengén megrázta a másik legény a fát.
Három-négy rázintás után hirtelen leszakadt a raj s belehullott a köpübe.
Nagyon kedves volt és nagy izgalom.
– Csak a királyné benne legyen, – mondta Okolicsányi aggodalmasan, mert ha az nincs benne, akkor az egész raj kiszáll s tovább megy.
Megnézte a fát nagy gonddal s azt mondta:
– Úgy látom nagyságos asszony, ott van a királyné a köpüben.
Zsuzsanna tudta, hogy a királyné a fontos és főszemély, mert emlékezett. Gyerekkora óta nem látott méhrajzást, de azért otthonosan érezte magát.
– S hát a királyné számít valahol? – kérdezte finom mosolyával.
– Óh, a méheknél csakis, – szólt Okolicsányi ugyanúgy.
– De jó, hogy valahol.
Már vitték a legények nagy diadalommal a köpüt s ők ott maradtak a kertben.
A lányok is elindultak s kísérték a királynét és a rajt.
Zsuzsanna fejedelemasszony a fák alatt maradt s utánuk nézett.
– S mért oly nagy úr ott a királyné? Pergamentet kapott?
– Igen, a jó isten őt nevezte ki.
– Hm, hm s az embereknél a fejedelem nevez.
Okolicsányi nevetett. Kopasz fején nem volt semmi süveg, mert az irodából szaladott ki s különben is szeretett föveg nélkül járni. Az arca egészen frissen volt borotválva, se bajuszt, se szakállt nem viselt, oly síma volt az arca, csak úgy ragyogott a napfényben.
Szokott okoskodó modorában mesélt.
– A méhek országában a királyné a legnagyobb úr. Ott a férfi csak olyan haszontalan teremtés. Amint elvégezte kötelességét, meghal, – mondta. – S aki meg nem hal, azt megölik.
– Ki öli?
– Mi is megöldököljük a herét, ha hozzájutunk, de nem várnak ránk, megölik a méhek s kisöprik a kasból. Csak addig tűrik, míg kell.
Zsuzsanna zárt ajakkal mosolygott.
– Jó maguknak, hogy nem méhek: férfiak.
– Hát bizony, – nevetett Okolicsányi.
– S a királyné parancsol és országol?
– Azt már nemigen. A királynénak csak éppen az a dolga, hogy ünnepeltesse magát. Ő az ország feje s lerakja a tojásokat, abból lesz az új ország. Az nagyon szép, a kis méhek, a dolgosok megcsinálják a gyönyörű kis fiókokat s a királyné minden fiókba tesz egy tojáskát, abban kelnek ki az új méhikék. Egyik tojásból lesz a munkás, a másikból a katona, a harmadikból a tanácsúr, a negyedikből a pojáca s így tovább. Az egész országban minden hivatalt a királyné toj.
Izgalmasan; csiklandósan nevettek rajta.
– Igen, mert a méheknél is van mindenféle hivatalbeli és mesterember; vannak kovácsok és lócsiszárok s vannak tudósok és papok.
– Ne beszéljen. Papok is vannak?
– Minden van, aminek egy országban lenni kell, de királyné csak egy van.
– Azért ott nagy úr a királyné.
– A legnagyobb, nagyságos fejedelemasszony, – mondta komolyan Okolicsányi.
– És a mézet ki csinálja?
– Vannak tejelő méhek és vannak mézverők. Azért van, hogy télire már a méz egészen megsűrűsödik. De az igazi méz akkor jó és érett, mikor már oly sűrű, mint a viasz.
Zsuzsanna elkomolyodott.
Valami bánatos emlék fakadt föl benne.
– Van, aki jobban szereti a mézet, ha nem sűrűdik meg; hanem tavasz felé is oly tiszta s folyós, mint a víz.
– Azt könnyű tenni, csak langyos vízbe kell ereszteni a csupor mézet s felhígul. de nem mindenki kedveli, mert egy kis ízet kap.
Zsuzsanna felsóhajtott. Leszakított egy diófalevelet s az újja közt dörzsölgette s orrához emelte. A kábító erős szag az ura kedves illata. Még a szobáját is diófalevelekkel szereti megrakatni.
– Komoly ember s rendes háziasszony nem szokta csinálni, csak oly nők, akik evvel is babonáznak. Akik kedveltetni akarják magukat a férfiakkal.
Zsuzsanna elsápadt. Oly halavány lett s oly erőtelen, hogy meg kellett fogóznia, de nem volt a közelben semmi fa s ahogy karjait szédülésben fölemelte, Okolicsányi észrevette szédültét és hamar megfogta a kezét, hogy el ne essen.
– Mi történt, nagyságos fejedelemasszony? – kérdezte ijedten, de mély s tiszteletteljes szertartásossággal.
– Semmi. Nem vagyok jól. Be akarok menni.
Most már tudta, most már mindent tudott. Ágotáról hozta az ura a folyós méznek hírét…
Annyira nem bírt magával, hogy Okolicsányiba kellett kapaszkodnia, hogy el bírjon menni.
Az udvaron meglátta öregasszonyát, intett neki s átölelve annak vállát, elment fel a szobájába. A lépcsőn annyira szédült, hogy nem bírt menni s többször meg kellett támaszkodnia a falban. A hideg kőfallal hűsítette homlokát.
– Mi az, nagyságos, kegyelmes asszonyom? – suttogta a vénasszony.
– Nem tudom, hamar lefeküdni.
Csak akkor nyugodott meg, mikor egy ideig már feküdt s kipihente magát.
– Katharina, – mondta, lihegte, alig lehelte, – mondsza hát, lehet-e igazában bűvölni, bájolni?
– Hogyne lehetne nagyságos asszonyom.
– S meg lehet-é aztot tanulni?
– Jaj, annak nagy ára vagyon. Vért kell adni az ördögnek és szerződést kell kötni vele mindhalálra.
– Átkozott, átkozott boszorkány.
– Aki azt tudja, azt mind meg kell égetni, máskép a boszorkánytól szabadulás nincs.
– Égetni mind, égetni mind.
– Ezek veszették el a jó urat, a gonosz urat, mert fiatalon jó volt, csak mikor boszorkák kezébe adta magát, akkor gonoszult el. Zsuzsanna tudta, hogy Báthory Gáborról van szó.
Soká feküdt szinte élettelenül s vér nélkül.
A vénasszony kiment s egy tál hideg vízzel s kendővel jött.
Belecsavarta a kendőt a vízbe s rátette asszonya homlokára.
Zsuzsanna előbb megborzongott, teste megijedt a hideg víztől, nem érzett forróságot, nem kívánta, de aztán jól esett.
– Beszélj, Katharinám, beszélj.
– Mit, kegyelmes asszonyom?
– Azokról beszélj, a boszorkányosokról.
– Óh biza, azokról sokat lehetne beszélni s éppen most.
– Mért most?
– Jön-megy a szó, jár a pletyka. Most már tiszta a dolog… Tudja már mindenki, mi volt a baja a fejedelemnek… Mindenki tudja már Imreffyné Ifju Kata praktikáit, s Dengelenghyné asszonyom cseleit.
– Beszélj.
A vénasszony boldog volt, eddig soha is nem engedte a fejedelemasszony, hogy erről szólhasson, pedig már nem fért a szívében a sok hír s susogó beszéd.
Odahajolt a beteg nagyságos asszonyhoz s elmondta:
– Dengeleghynének volt egy fazeka s Ifju Katának a másik. Ha abban Gábris fejedelem kapcáját főzték, a fazék azt sustyorogta: Gábor… Gábor… S akkor a szegény fejedelemnek vissza kellett jönni, ha akárhogy s dühösen elment is…
Zsuzsánna horzongott, ha neki ily fazeka volna, rögön főzné ura kapcáját s onnan Lippa alól hazaparancsolná… De az első gondolatra már megiszonyodott s az istenhez folyamodott a bűnös gondolatért… ilyet nem Isten, csak az ördög tehet s ő soha, soha ördöggel szövetséget nem köt… (Vége következik)
