VIII.
VIII.
Bethlen vidáman s jó kedvvel ébredt. Jól aludt, mert az este megjöttek a hírek, hogy a budai pasa megmozdult s hadakat-szállított Szolnokra és parancsot adott az egrinek is, hogy minden népével Fülekre szálljon.
Boldogan mosolyodott el. Ha ezt meglátják odafent a nyúlszívűek, Thurzó Szaniszló, az országos főkapitány, meg a nádor, ez a beteg hipochondrita, képzeli, milyen rémület van most ott mindenfelé.
Maga sem hitte volna, legvérmesebb reményeiben sem, hogy ilyen villámgyors lesz ez egyszer a basa.
Amint lován körüljárta a tábort, ahol a gyönyörű hajnalon mindenki friss volt és vídám s pezsgett az élet, lovasok jöttek a Maros felől. Három lovas jött s mikor beérték őt, már messziről jelentették, hogy itt vannak Váradról a puskaporos szekerek, de belesüppedtek az éjszaka az iszapba s előfogatot kértek, hogy kivontassák.
Bethlen nevetett, rendelkezett, hogy menjenek értek.
Még soha nem érezte magát ilyen boldognak életében.
Most úgy látta, egyenes lett, az útja s minden rendben van. Mintha az egész török birodalom egyszerre a lába alá szédült volna, mint-egy oroszlán, amelyik a csizmáját nyalja.
Felnézett a vár felé, amelyik alig emelkedett ki a tájból. Ott a mocsarak megett, a romlott kis fészek…
Már tegnap délután elfogyott az utolsó tonna pora is, azóta csend volt a Maros-parton. Hiányzott neki már az ágyúdörgés; olyan volt fülének a csend, mintha betegség volna.
Igaza van a halásznak, nem kell lerombolni a várat, mert akkor még erősebbet épít a török. Muszály neki megépíteni, mert ez a legfontosabb pontja a Maroshátnak, itt várat kell tartani, hacsak oda feljebb Jenőt is oda nem adja, mert akkor viszont mit sem jelent a Maros. De jól van ez, ide kell őket láncolni, megkötözni a Maros kötelével s azon túlra nem fogjuk ereszteni többet a komékat.
Újra követeket küldött fel a várba, hogy beszéljenek annak a vén bolond Keresztessinek a fejével. Adja át a várat, úgy sincs értelme ennek a herce-hurcának, örüljön hogy meg nem haragította a fejedelmet még ezidáig. Neki magának a tordai főispánságot ígérjék, és a mezei hadak kapitányságát.
Bojthy csodálkozva nézett a fejedelemre.
– Nagyságos uram, nagyságod tudna főhivatalt adni egy ilyen embernek, aki ellensége most is ebben a percben?
Bethlen elmosolyodott.
– Keresztessi Pál régi híve a fejedelmeknek. Katonasághoz ért. És kedves, derék ember.
– Akkor most mért ilyen ellentartó?
– Úgy gondolja; kötelessége…
– De ha én rajtam állana, nagyságos fejedelem, én ugyan nem kímélném a bestyét, aki az országnak és a fejedelemnek ilyen nagy költséget és veszedelmet szerzett.
Bethlen kicsit elmosolyodott.
– Nézd csak, Bojthy uram, a nagy isten akaratából történik ez világon minden és minden úgy van jól, ahogy ő akaratja.
Nem szólott tovább, mert érezte, hogy ez az ember, aki a maga tudós elméjével azért mondhat többet neki, mint más, mert udvari histórikusnak van ide felfogadva s azt hiszi, amit leírt, az az igazság… De milyen szörnyű volna az, ha egy ember se akadna az országban, aki ellene mondana, ha egy régi magyar várat oda akar adni a töröknek. Az volna csak a rettenetes. Most, hogy már ilyen szépen eligazodott minden az ő akarata szerint s a budai basa megmozdította a nagy, nehéz török birodalmat az ő javára, most nagyon jó neki, hogy vele szemben még ott áll a vár s hogy nem adják meg oly könnyen. Vajjon ha csak egy levelére odaadták volna, tudott volna-e ő ilyen hatalmat gyakorolni Aly basán? Bizony nem… Mindennek úgy kell lenni, ahogy az isten akarja, mert ő tudja legjobban, mi válik javunkra. Jól tudják azt a törökök, hogy mi a magyar vitéz. Azért szerződnek és imádkoznak azon, hogy a magyar várakat odaát csak német kapitányokra bízzák. Nem sajnálnak Bécsig követet küldeni egy-egy vár kapitánysága miatt és ajándékot s akármit, csak hogy kitúrjanak egy-egy magyar kapitányt az állásából, mert tudják, ha egy Győrnek nem magyar a kapitánya, akkor ők nyugodtan, alhatnak, mert az idegen kapitány nem törődik a török elleni harcokkal csak az előmenetellel s a vagyonszerzéssel s csak arra valónak tekintik az állást, hogy minél hamarabb megrakodva tudjanak visszamenni a provinciából születési helyükre, hogy ott szép csöndesen megéljenek a ragadományból, amit innen visznek. De a magyar kapitány maga hazáját védi s csak arra van gondja, hogy megtörje a kígyó fejét, hogy hazáját megszabadítsa a veszedelemtől s ha lehet, örökre… Jó az, hogy ez a Keresztessi ilyen nagyszerűen szembeszáll a maga fejedelmével. Jobban szolgálja evvel a hazáját minden engedelmességnél…
De ezeket nem mondja el Bojthynak, mert úgysem értené s ha megérti, annál rosszabb. Vannak dolgok s gondolatok, amiket nem kell senkinek az orrára kötni. Azelőtt ezeket a feleségének el szokta mondani, de már avval se érdem beszélni.
Nagyot sóhajtott, de ma nem volt kedve semmi szomorúságra. Oly boldog volt s úgy tele volt a szíve, hogy mindennek csak javát akarta s mindenben csak a jót kereste.
– Mondd meg, uram, hogy az altorjai uradalom most vacantiában van. Ha Keresztessi Pál okosan viseli magát, akkor övé.
Bojthy sötéten nézett maga elé, de nem mutatta meg. Azt gondolta, hogy a fejedelmek mind egyformák. Annak, aki hűséges, nem ad a fejedelem, csak annak, aki ellensége és azt meg is meri mutatni.
– Mondd meg, Gáspár uram, hogy jövő kedden lesz az utolsó ostrom ellenük, addig hatalmasan kitarthat. Mi parancsot adtunk, hogy a várban egyetlen embernek sem szabad megsebesülni s meghalni. Úgy visszük az ostromot, hogy csak a vár ellen harcolunk, nem a benne levők ellen… Megértetted?… A mi ellenségeink a falak és nem azok akik védelmezik… Úgy tekintünk odabent minden katonánkra, mint idekint s Keresztessi uram vegye lisztára azokat, akik jól viselik magukat s azokat. akik nem jól viselik magukat… Mi pedig meg fogjuk az ostrom után jutalmazni azokat, akik vitézek módjára küzdenek, de megbüntetjük s akár fejét vesszük azoknak, akik gyáván és alattomosan és pernahajder módra becstelenkednek.
– Mert odabent is a mi seregünk mindenki, mint idekint s a várvédelmezőknek éppen olyan mértékkel kívánunk mérni, mint a vár ostromlóinak… Tudni akarjuk, hogy a magyar nem puhult és nem aljasodott-e még el, hogy Losonczy István vére él-e még. Lehet-e a magyar kardra úgy számítani, mint ötven évekkel ezelőtt, nagyatyáink idejében. Mert az én nagyatyám is ott harcolt Temesvárában Losonczy urammal s mi sem akarunk nála kevesebb nagyszívet és nagy vitézséget mutatni… Gáspár uram, okos légy…
– De hogy legyek okos, nagyságos uram, mikor tele van a szívem haraggal és keserűséggel, hogy nagyságodat ezek a böcsületlenek itt hagyják szenvedni és kénlódani s ők odabent vígan lakoznak és füttyentgentnek nevettükben nagyságod fejedelmi hatalmára.
Bethlen összevonta a szemöldökét s nézte az embert, aki ott állott előtte konokul és furcsa tömzsi fejét forgatva kurta nyakán. Ej, ez csak egy együgyű ember ez a Bojthy Gáspár, ezt nem lehet, arra használni, amire akarja. Hm, hm. Hát kit küldjön akkor a várba, nincs most körülötte olyan ember, aki alkalmas volna.
– Gáspár, hát a vizsgálódásokkal hogy állunk? Históriában hol tartasz?
Bojthy felelevenedett. Ez igen, erről szeret beszélni, mert ezt tudja.
– Nagyságos uram – mondta –, nagyságodnak nagy szerencséje van… Megtaláltam Nagyságod felséges eleit Átillának vére közt. Mert Átillának negyedik fia volt ama Béth, aki Csaba után született és itt maradott ebben az országban és alkormányzója volt Erdély országának. Emez Béth volt légyen Nagyságodnak s a Betléhemeknek ősatyja:
– Jól van, Gáspár – mosolyodott el a fejedelem –, kapsz egy üveg téntát s egy konc papirost és ezt megírhatod.
Mindjárt oda is lépett az asztalhoz s felvett egy marék árkus papírt s odaadta neki. Akkor csendített s belépő inasának mondta:
– István, adsz egy éveg téntát a dominének.
Bojthy megzavarodva nézett a fejedelemre.
– Hát s mikor menjek a várba, nagyságos uram?
– Majd szólítalak, Gáspár uram, ha itt lesz annak az ideje.
Intett neki s Bojthy látta, hogy most elmehet.
Lesunyította a fejét, nem tudta, mivel vette el kedvét a fejedelemnek. De az nem szólott többet hozzá s erre ő meghajtotta fejét és elballagott.
Azon gondolkodott, hogy ama Machiavelnek igaza van, a fejedelmek csak azt szeretik, akik az ő titkos gondolataikat kitalálják. De azt nem szeretik, akik a maguk gondolatát megmondják.
Szomorkásan ment el s érezte, hogy a fejedelem nem fogja őt többet ilyen követségre használni, pedig csak avval lehet a fejedelmeknél kis házat s porciót szerezni, ha valaki serényen és alkalmasan végzi küldetését.
A fejedelem gondolkodott, hogy kit lehetne hát a várba küldeni, Keresztessihez, aki jól elintézze az izenetét.
– Zólyomi Dávidot, – kiáltott fel s hivatta.
Dávid aztán értelmesebbnek mutatkozott. Mikor vele végzett, vídáman kiment, lóra ült s körüljárta a tábort.
A katonák csak hevertek. Még tegnap nagy ásásokkal voltak elfoglalva, mert kirendelte őket árok ásni, mert akkor még be akarta töltetni a sáncárkot s aláfúrni a várbástyákat, hogy mind a négyet leromboltassa. De hogy a halászember megfordította a gondolatát, csakugyan abbahagyatott minden munkát, csak éppen annyi járót veretett, hogy könnyen lehessen a várkapuba- s a megdőlt bástyára menni. De csakugyan, minek csináljon a föld népének annyi munkát, ha majd a török jön s átveszi a várat. Így a falak már is igen meg vannak gyengítve, de állanak. Ha a török megkapja a várat, amilyen lomha és tohonya nemzet, meg fog elégedve lenni vele s azt fogja mondani az a bég, akire rá lesz bízva, hogy ha a magyaroknak jó volt, nekik is jó. Ha a vár tudott ellenállani a Bethlen fejedelem hatalmának, még jobban ellenáll másnak s hagyják, csak legfeljebb betapasztják sárral, ahol lyuk van. Bár így tartanák meg, ilyen romlottan és gyengeségében hasznavehetetlenül… Akkor aztán egy kedvező fordulatnál egy-két nap alatt ki lehet őket füstölni belőle. Jó lesz az, akár őneki sikerül, akár majd másoknak: mikor eljön az óra, hogy ezt az egész pogány tengert visszaszorítják, erre az egy várra nem kell ügyet sem vetni, mert ez a vár mindig meg fogja őrizni a Bethlen Gábor ostromának emlékét.
Nevetett rajta, hogy íme átad egy várat s abban soha, de soha semmi haszna nem lesz annak, aki megkapja…
Azt a kis kastélyt érte el, ahol megérkezésükkor reggeli evése volt.
– Jó reggelt, jóegészséget – köszöntött be.
A ház ura, Gyulafi Sámuel jött elébe. Beteg ember volt s valami okon nem bírt lóra ülni, sem mozdulni, azért csak itthon volt; olyan volt, mint az árnyék.
– Isten hozta nagyságodat, nagyságos uram – mondta s betessékelte a fejedelmet.
– Jó hives itt kegyelmeteknél, Gyulafi uram – adott neki kezet a fejedelem, de a beteg ember csak éppen megérintette az újjait.
Ahogy mentek a lesetétített szobába, csakugyan olyan hűvös volt, mint a pincében.
– Ursula, Ursula asszony – szólt át tovább az ajtón a házigazda –, hozz bort az kancsóban.
Ezzel visszavánszorgott s a székre esett, mert nem bírt tovább állani.
Bethlen kigombolta a dolmányát.
– Tessék letenni, nagyságos uram, jól érezd magad nálink, nagyságos uram. Ursula, Ursula, hozod már az bort?
Bethlen nem kérette magát, letette a mentét s a kis dolmány gombját is megnyitotta.
– Azt is tedd le, nagyságos uram. Jaj, odavagyok, kiköpöm a tüdőmet ez köhögéstül. Ursula, Ursula… Jaj, ez az asszony sírba visz.
Orsolya asszony pirosan, egészségesen, mint egy ijedt tinó bujt be féloldalt az alig megnyitott ajtón. Nehéz ünneplő ruhájában volt, mert most, hogy itt volt körülöttük minden had, minden percben bejött valaki a vitézek közül s úgy érezte, hogy állandóan készen kell állani a vendégek fogadására.
Majdnem térdre esett, mikor a fejedelmet meglátta.
– Ilyen szerencse a mü házunkon – mondta.
– Hozzad a bort a kancsóban, Ursula – mondta a házigazda s minden szó után köhögésbe fúlt.
– Hol a lányotok, asszonyom? – nevetett rá a fejedelem s megfogta az asszony kövér karját.
– Perzsi, Perzsi, Perzsike! – kiabált az asszony nevetve s szép egésséges fogai csillogtak. – Jaj, olyan szegénységbe vagyunk, nagyságos uram, jaj, nem vagyunk méltók nagyságod tekintetire.
Bethlen még most sem eresztette el az asszony karját. Oly jó teli teremtés volt, szinte megnyugodott a keze rajta. Feljebb is tette a vállára s az asszony a boldogságtól nevetett, hogy a fejedelem őnagysága így megtiszteli.
– Ó be nagy töredelem lehet, nagyságos uram – mondta –, itt tüsténkedni; haddal, háborúval, jaj istenem, mi lesz ebből, lám, én is szegény urammal csak elmondjuk, hogy ez a mi drágaságos nagyságos fejedelmünk így töri magát, így fárad a haza javáért. Evett-e már ma valamit nagyságos uram? Mit csináljak? Jaj, mikor semmim sincsen. Nincs már se tyukom, se csibém, ezek a derék katona népek mind elették, nagyságos uram. Jaj be szeretnék egy kis rántottát legalább ütni, de nincs semmi, drága lelkem, se lisztem, se zsírorn, már a tehenet is elvitték az éccaka, csak jöttek ide katonák s elhajtották, a disznót is megsütötték, úgy hagytak bennünket, semmi nélkül.
– Hozd már a bort; Ursula – nyöszörgött a gazda.
– Hozhatom már, mikor mind megitták a derék vitézek. Jó helyen van már, mind a hasukba, az isten adja nekik egésségekre.
Oly furcsa volt, hogy szidalom helyett csak dícséretre fordult a szája, hogy a fejedelem nagyot nevetett.
Fel is állott s kiment a ház ajtajába. Nem volt a háznak se tornáca, se szakállszárítója, egy olyan régi ház volt, se fa körülötte, se semmi. Az ajtó előtt ott állott a ló mellett a kísérete s rájuk szólt.
– Istók fiam, vágtassatok a szállásomra, Hozzatok ide hamar egy gönci hordót és mondjátok meg Péter mesternek, hogy lisztet, zsírt, tojást, mindent küldjön ide. Friss húst, de ebbe a percbe. Egy lábod ott, a másik itt.
Avval visszafordult a házba s az asszony megölelte mind a két karjával.
– Jaj, nagyságos uram, az isten áldjon meg, az én édes jó istenem.
– Jó van, Ursula – mondta a fejedelem s nagyot nevetett.
Ez az asszony éppen olyan volt, mint otthon Sándor Andrásné gyerekkorában. Éppen olyan kövér és beszédes, még a szeme sarkában is ott volt a huncutság, akármit mondott.
– Tedd le a dolmányt kis galambom lelkem nagyságos uram, – már gombolta is kifelé rajta a sok gombot s húzta le róla, mintha a magaura volna. – De így a válladon, lelkem nagyságos uram, meg ne fázzál nekem, meg ne hülj itt, mert idebe nem oly meleg ám, mint odakével. – Lá itt kellet e nekünk szorulni ebbe a Solymosba, nem tudtunk elmenni a szegény uram miatt, mer nem bírta se a lovat, se a szekeret, meg olyan hertelen is jött ez az egész, pedig régen beszélgetik már, hogy elveszik a Lippát, de mink csak itt felejtettük magunkot.
Bethlen csak nevetett s ott felejtette magát az asszonyon s olyan jól esett neki annak a kemény húsa, mert olyan volt, hogy a bolhát meg léhetett volna roppantani rajta.
– Nincs itt semmi bajotok.
– Egyéb bajunk nincsen, csak hogy itt vagyunk. De hát elég baj az, mikor háború van, olyankor a legmesszebb jó lenni.
– Ez igaz – mondta Bethlen. – De hát van egy kislányotok. Azt hova dugtátok?
– Jaj, nagyságos uram, az a legnagyobb baj ilyenkor, a jány. Mer nem tudja az ember há sikkasztani.
– Hát hol van?
– Lenn van a pincében.
– Az ördögbe, mért? Hozzátok fel rögtön.
– Nagyságod parancsa szentírás, s hát csakugyan fel?
– Még pedig rögtön. Azér jöttem, hogy egy kicsit elmulatozzunk, itt együtt.
Az asszony az urára nézett, a beteg ember azonban lesütötte a szemét és nem nézett a feleségére, csak nyögött, nyöszörgött, köhécselt, mint a beteg malac.
– Ez a had s ez a háború, – mondta az asszony. – Minden termésünket letaposták azok a jó lovak, azok a friss vidám vitézek…Volt egy kis búzácskánk, volt egy kis árpácskánk, kertbéli volt, minden volt, jaj, de azt csak nézni is öröm, hogy mily szépen lelegeltették, megtiporták, nem kell azt már csépleni, ki van az már csépelve az utolsó szemig.
Bethlen nagyot nevetett.
– Ne búsulj, asszonyám, jóért jót ád az isten.
– Ó be szép szeme van, ó be szép hajzatja van, ó be szép szakálla vagyon, – mondta az asszony és végigsimogatta a fejedelmet szemével, kezével. – Hogy én ezt megértem, hogy ez a nagyságos fejedelem így megtiszteli a házunkat, jaj egyem meg a szentjit, – s ezzel egy cuppanós csókot nyomott a fejedelem fejetetejére. Aztán két keze közé fogta, jól megnézte a fejedelem arcát s akkor még két csókot adott rá, egyiket a jobb arcára, a másikat a halra.
– Hozd a lányod, – mondta nevetve a fejedelem, – irgum burgum, de rögtön, mert megeszlek.
– Aj egyebem úgy sincsen má, – nevetett az asszony csiklandósan s kiperdült a fejedelem kezei közül.
– Hát Sámuel uram, – szólt a fejedelem, mikor az asszony kipenderült a szobából, – rólatok gondoskodtam, hogy ne maradjatok itt, mert annak idejében jön a temesvári basa és átalveszi a megyét. A Maroson innen minden az övék, hát ilyen kipusztulva minek kínlódnátok itt.
– Jaj, ez az én halálom, – nyögte a beteg ember, – nem volnánk itt, nagyságos uram, ha másmint lennék, de így mit cselekedjek.
– Majd én elvitetlek benneteket, de hova?
– Anyárul való testvérem vót nekem Imrefi János, avval örököltem én meg Örvendet és Pacalt, Biharországban. Jaj de hogy tudok én odajutni, nincs már nekem annyi erőm.
– Ne busulj, testvérem, szénás szekeren vitetlek el, úgy meghálsz rajta, mint az anyád kötőjében.
Nagyon jól érezte magát ezek közt az egyszerű emberek közt. Ezek voltak az ő gyerekkori testvérei, ezek miatt akart élni és halni és dolgozni. Ezeknek akarta megmenteni Erdélyt.
Ezeknek a gondolatát úgy értette s úgy érezte, hogy mintha a maga igazi hazájába akkor jutott volna, mikor belépett e kis hajlékokba s megérezte ezeket a hűvös házakat, ahol mindig van egy kis vizes dohosság és nyugalom és csönd.
Hogy az ember nem bírt beszélni a köhögése miatt, szótalan üldögéltek s úgy ültek akkor is, mikor elmult a köhögés róla. Úgy ültek ott, lehült testtel s borzongó bőrrel a kripta hűvösségében és a beárnyékolt setétben a lantornás ablakok mellett.
Mi lenne, ha ő is itt maradt volna, ebben az alacsony világban s nem ment volna ki abban az időben szökve, gyermeki vágy kergette s a fejedelmi udvarba vitte a szíve. Hanem itt maradt volna egy ilyen udvarházban s most volna neki is egy ilyen piros, kövér felesége s lánya. S most ő is zsörtölődne, ha a búzáját letapodnák a lovak, a katonák lovai s neki kellene így eltűrni, hogy szemeláttára a fejedelem megtiszteli avval, hogy a feleségét tapogatja…
Most, ahogy elterült a kemény-faszéken a nagy nehéz asztal mellett, olyan bágyadtság vett erőt rajta, hogy ráragadt ennek a háznak s ennek a világnak a hangulata.
Nagy frissen, kiáltva, csatarászva, a külső ajtón át jött az asszony.
– Jaj a lelkemadta, itt van már a bor is, meg a minden egyéb. Jaj be hatalmas úr a fejedelem, – kiáltotta, – mint isten őfelsége, légyen szavával semmiből teremt.
Csak átfutott a szobán s itthagyta maga után a vidám és kacagó frisseségét.
– A lányodat, a lányodat,… – kiáltotta utána Bethlen.
A beteg ember megroskadt, megsápadt s elnyúlt az asztalon s nyögött.
– Tavasszal, – mondta, – tavasszal kezdődött. Nádat vágtunk a berekben s beszakadott alattam a jég, mer már olvadó volt. Akkor fáztam fel, azóta nem tudok életre kapni.
– Majd elmúlik, Sámuel uram, – szólt a fejedelem, – majd Biharban elmúlik.
Jött az asszony a kancsóval s az most tele volt ám borral.
– Magadnak is, asszonyom, no, egy kis konty alá valót, – s megint csak a csipejére tette a kezét. – Magadnak is hozz egy poharat.
– Igyanak csak kentek, nagyságos uram.
– Nem addig, míg te is nem iszol.
– Majd hát nyalok egy fittyet, – mondta az asszony s a kancsót a szájához emelte.
– De nekünk is hagyjál, teremtette, – nevetett fel a fejedelem. – Nézd csak, Sámuel, így nevelted a feleségedet, egy cseppet nem hagyott.
Az asszony hangosan nevetett, mert igazán alig nyalt a kancsóból. De azért az a csepp is a fejébe szállt s mindjárt tüzesebb lett tőle.
– De most aztán sipirc, – hozd elő a lányt.
– Ej nagyságod; ej nagyságod, – mondta az asszony s furcsa bizalommal a fejedelem feje tetejére tette hüvelykujját s barackot adott a búbjára. – De tudja, de tudja, hogy van, de ugyan honnan tudja, iszen nem is látta.
A fejedelem úgy nevetett, mint egy gyerek.
– Lódulj, – mondta.
Az asszony elment és egy perc mulva visszajött egy mocskos konyhalánnyal.
– Ihon a.
A fejedelem hahotázott.
– Ilyet tudsz te szülni, asszonyám? Hozd a magadét. Nem vagyunk még lakodalomban.
Az asszony kacagott s kifordult a szobából s nemsokára visszajött a seprővel, amelyre valami ruhafélét s rongyot akasztott.
– Hát igazán itt a valóságos…
– Ez e?
– E biz a, – s odahajlította a seprőt a fejedelem elé, maga is térdhajtva.
A fejedelem utánakapott a kezének, de az asszony serényen elvonta magát.
– Vigyázz, ha megfoglak, lesz husvéti locsolás. Belemártalak ebbe a kancsóba e.
Az asszony kacagva elment s most aztán visszajött a lányával.
A lány fiatal, jól felsurjadt lányka volt, olyan frissen dagadt teremtés, mint az anyja lehetett ebben a korában.
– No, gyere ide, galambom, – mondta a fejedelem, igen kedves, bíztató és gyöngéd hangon s megfogta a kislány kezét és odavonta az ölébe. Térdére ültette, megsimogatta az arcát s megcsókolgatta atyai csókokkal. Nem is eresztette el, ott tartotta s úgy gügyögtette, mint egy kis galambot.
Olyan jól esett megérintgetni a fiatal testet, az ártatlanságot. Szinte megújult és amint karjaival megszorította, úgy érezte, mintha ez a gyermekleány volna a jövendő Erdély.
Mikor egy kis bort megittak, Gyulaffy Sámuelnek is múlt a betegsége. Kicsit nekitüzesedett és beszédesebb lett.
– Milyen ember ez a Keresztessi? – mondta a fejedelem.
Gyulaffy legyintett.
– Kár volt rábízni a lippai várat.
– Mért?
– Az csak olyan rabló ember. Egyet se épített húsz esztendő alatt, azon romlott módon van az egész vár, ahogy abba az időbe a török hagyta… Mind csak olyan ember kapja a birodalmat minálunk, aki nem arra való. Szolgaember volt ez Borbély György generálisnál, mikor itt rnegvették Aradot, Facsádot, meg a kastélyokat, Lippát; neki adta a legnagyobb koncot. Azóta itt basáskodik. Nem lehet megélni mellette, minden az üvé. Neki vannak katonái, elveheti, amit akar. Öreg ember is, minden szabad neki.
Csöndesen beszélt s beteg ember módjára szabadon. Mintha végét érné s neki már nem volna semmi félteni valója.
– Mind ilyenek az mi uraink. Csak az eszem-iszom, meg a boritalbéli. Ez ember megivott annyi bort, amennyi tejet kilenc tehén lead egy esztendőben. Pedig a jó tehén, nagyságos uram, akkor tehén, ha a maga súlyát egy hónapban tejben kiadja. Ez egy héten kiadja a maga súlyát, mert amit bevesz, kiad. Mert ha megtartaná, már nagyobbnak kellene lenni neki, mint a lippai vár.
– Többi is ilyen?
– Facsádon ott van Dákos Antal, csak oly rabló, mint ez. Katonát se tart, mert eszik. Kicsit eszik, de azt is, aszondja, előle falja el. Solymoson itt van Náprádi uram, tanul a többitül. Két katonája vagyon, a többi paraszt. Azér nem lesz semmi az országból s a magyari nemzetből, mert az urai ilyenek. Nem gondol ez egy se a holnapra, csak ma rakja tele a bendőjét… Mert mit lehetett volna csinálni, ha a talpukra állanak. Lippát uram úgy meg lehetett volna erősítgetni abba a mocsárba, hogy azt három hónapig be nem veszi semmi ember fia, hacsak télen nem, de nyáron soha. Ha Zrinyi Miklós uram Szigetet; azt a kis romlott fészket Szolimánnak minden hatalma ellen annyi ideig akarta védelmezni, Lippát még tízszerannyi török se tudná megvenni. De itt van, nagyúr, parancsol, a katonának, egy darab földet ad fizetésbe, úgy tartja, mint a parasztját, velük mívelteti a maga földit s neki időt se ad maga földje mívelésire. Asszonyok húzzák az ekét s minden lépésre egy kalász…
– Hadba jó volt e Keresztessi, – mondta a fejedelem, – láttam Semlyinben annakidejin.
– Tudna, ha akarna. Most is megerősítette az utolsó héten. Latorkerítést vetetett, és lomha, mint az eb s már vén és nincs kedve erőttetni magát… Úgy véli, az isten azért teremtette, hogy legyen a bornak ivója. Azt nem sajnállotta míveltetni, a szőlőket, de katonáinak abból sem ád, csak maga issza… Úr ez, uram, tetőtül talpig, ahány asszony s nőszemély e tájon van, nem nyughatik, míg meg nem kóstolja. Mind a Báthory Gábor embere ez. Annak is ivócimborája s rossz lelke volt, ismered.
A fejedelem komoran hallgatta. A beteg emberből szavanként jött a beszéd, de érezte, hogy ebben az emberben nagy hazafi gond s tiszta becsület szól.
– Mind ilyen ez, uram, csak a szava jár és a marka szorít. Nagyságod ne vegye rossz néven szavamat, de nem szeretnék fejedelmek lenni… Ez is mind csak olyan, akiket itt látok. Csak a rablás, meg a fosztás a kenyerek. Hallom, amit hallok, látom, amit látok. Mikor ezek így el vannak látva országul, kenyerek, sójok megvan, kell nekik a szegény ember malacára vetni magukat… Nem hagytak ezek itt egy fiók galambot, úgy ki vagyok fosztva, nagyságos uram, csak a puszta falak. A legelső percben, mikor még nagyságod erre se járt, már itt mindent feldiboltak. Akkor jött nagyságod s ideparancsolt ezt, azt, másnap nem volt abból semmi.
– Hát így megy a háború.
– Katona vagyok én is, míg beteg nem voltam, csak ott forgolódtam. De nem is mertem felettéb gyűteni, mert minek? Keresztessinek a hóhérnak?… Lehetett volna többet is, de ha az aratás jött, a lippaiak mindig lelopták. Én itt, uram, egy szem gyümölcsöt meg nem kóstolok, csak nekiek tartsam a fákat? Már el is gondoltam, inkább kivágatom… Csak az tartott meg, hogy oly éhesek, azért pogányok, hát legalább nekiek teremjen…
– Nagyon közel van a török is.
– Az is. Nem félnek, portyáznak, a tömösváriak minden untalan itt portyáznak… Jobban tudják, mikor zsendül nálunk a cseresznye, mint mi magunk… El is költöztem volna már boldogabb országba, haza Biharba, de oda is minek menni?… Ott is csak úgy van. Ott is vannak várak s a várak kapitányainak dolgozzon ember… Ott is próbáltam. Dengeleghy urammal civódjak?… Az is csak az, mint a Keresztessi uram. Atyámnak birtokán is csak oly bizonytalan volt mindig a termés, mint itt. Itt legalább azt mondom, a tatár elvitte. De ott magunk vére rabol… Jó ló nőtt a mezőn? Kinek nőtt? A váradi kapitánynak… Jó termés volt, kinek termett, a somlyai perceptornak. Ez a nagy csapás mirajtunk, hogy aki hozzáfér a hivatalhoz, mindjárt kiskirály, semmit nem néz, semmit nem kémél. Sehol igasság. Kik teszik, nem ők?… Elveszik s ítélnek felőle. Hova menjek panaszommal. Ha nem üvölt ember együtt a többi urakkal, kikiáltják, rebellis… Pogányok ezek mind.
– No de hát van még tiszta ember is.
A beteg a fejét csóválta.
– Báthory István nagy úr volt Ecsedben, mindnél nagyobb ezeknél a kicsi latorságnál. Mér volt nagyobb, mert nagyobb rabló volt… Okosabb volt náluk, hadat tartott s nevelt, azután aratás időn kiküldte a hadakat s learattatott. Jöttek azok gyerekkoromba jól tudom kaszával, levágták a búza színét s mindjárt ki is csépelték, zsákban vitték Ecsedbe… Ott aztán volt minden. Nagy magtárakat építtetett, az mind csordultig volt. Mindene volt. Anyámnak is minden ékszere oda került, azki rég időkből maradott. Volt egy kis arany ökörforma szerszámja. Üres volt; hallottam, mikor a császár követe hozzá jött, azt rakatta meg aranyakkal s úgy ajándékozta meg. Nem ő fáradt érte… Az volt a baj, hogy jó anyám egyszer eldicsekedett az arany ökröcskével barátinknak, híre ment. Megjöttek az ecsedi katonák, anyámat gúzsba kötötték s huszonötig vágták a gyenge asszonyt, míg csak ki nem adta…
Könnyet törölt ki a szeméből.
– Embernek itt uram semmije ezen a boldogtalan siralomvölgyében… Volt két fiam, meghalálozának a hideglelés miatt… Van ez egy lányom… Beteg vagyok, meg nem őrizhetem…
Orrát fuvogatta, szipákolt, s ivott.
– Minek kellett engem születni az én anyámnak s minek kellett nekem ennyi ideig is élni… Nincs uram, nagyságos fejedelmem, ebben az országban semmi várni valóm…
– Nyugodjon meg kegyelmed, – szólt a fejedelem, – azért vagyunk s leszünk, hogy ezen fordítsunk…
– Igen, nagyságod jó és bölcs és erős. De isten sem tud ezen itt segéteni… Nem tud uram, mert ha a fa tövében megrothad, kiszárad az, hiába jön az isten esője. Gyökerében van megrothadozva ez a nép… Hiába itt valaki jó, ha a többi gonosz, mert csak azt látja s azt tanulja, hogy csak annak van e földi életben boldogulása, aki még kegyetlenebb kutya mind a többinél… Ki tudja azt változtatni, hogy a becsületnek sikere legyen, a munkának gyümölcse legyen, az imádságnak itt semmi haszna nincs… Elveszett ez az ország mindenestül…
Most benyílt az ajtó s az asszony jött be rajta kezeit tördelve és sírva.
– Mi baj asszonyám? – kérdezte a fejedelem ijedve.
– Semmi, – mondta az asszony s a szemeit tovább törölte s kihúzta a fiókot és kivett belőle egy szőttes abroszt, hogy az asztalt megterítse.
– Mégis mondd meg.
– Kár nagyságodnak ilyeneket hallani. Mit lehessen tenni, isten kezében vagyunk.
– Mondjad csak, mondjad.
– Hát nézze nagyságod, volt egy derék jobbágyunk, az is most megszökött, katonának állt…
– Katonának s ezen sírsz?
– Már a bátyja is megszökött, az is oly jó volt, munkás és szorgalmatos, elszökött papnak. Prédikátor lett belőle, mert erős szava van s tud beszélleni. Most a kisebb, az öccse is elment s két ily erős jobbágyot hogy tudjunk veszteni…
A fejedelem elgondolkozott.
A beteg ember újra megszólalt.
– Ez már oly kezemre tanult volt. Becsületes legény és szót fogadó. Jó fajta. Apja is jóravaló halász ember. Ellátott bennünket mindig hallal s mindennel, amit a Maros, meg a mocsár terem. Télen csíkot hozott, meg vadmadártojást szed, réti farkast pusztít. Két fia volt, két erős ember: egyik elszökött prédikátornak, a másik most hallom katonának… Mit lehessen tenni.
– Katona kell, szűkiben vagyunk a jó katonának s papnak.
– Ez volt a két legkülömb jobbágyom…
– Az apjuk megvan?
– Meg, – mondta az asszony, – az jött bé mondani, hogy a fia elmént.
– Híjjátok csak.
Az asszony kiment s kiáltott.
– Itt vagy-e, Mátyáska?
Akkor visszafordult.
– Ide parancsolja be nagyságod a házba?
– Ide, ide, jöjjön csak bé.
Kis idő mulva bejött az az öreg halász, akivel a fejedelem a vár alatt találkozott.
Rögtön megismerte s komolyan nézte a kis öreg emberkét.
Az mezítláb, rongyos gunyájában egyszerüen s okosan állott meg a fejedelem előtt.
– Mond el.
Az ember azt mondta:
– Az éccaka megjött a fiam s mondá, apám, engem többet nem látsz. . Elmegyek katonának… Ne menj fiam, jó urunk vagyon… Apám elmegyek, mer ide jön a török s urunk is el… Ne menj fiam az úr úr marad, vele kell mennyünk… Nem lehet apám, már fel is vettem a foglalót… Hát ideadta…
S az öreg belenyúlt a nyakában lógó halastarisznyába s kikotort belőle egy piszkos vászonrongyot. Abból kivett két ezüstpénzt.
– E vót.
Letette az asztalra.
– Elment?
– El.
– De te tudod, hogy erre törvény van, e nem szabad.
– Mitévő legyek, nagyságos uram. Én itt maradok s vagy élek, vagy halok, jó uraimat el nem hagyom. Több fiam nincs.
A fejedelem soká nézte az embert, aki oly okos tanácsot adott neki.
– Most mit kell itt cselekedni, ember?
A paraszt meghajtotta a fejét.
– Abba nem vagyok tudós.
– Csak beszélj.
– A többi is elment, aki fiatal gyerek van… Katona lehet, aztot megengedi az uraság is, mert kételen vele… De uram, térden állva alázatosan mondom – s az öreg letérdelt a szoba földjére –, a Marusig minden a töröké lesz, mer annak adta volt az nagyságos fejedelem. Mi lesz belőlünk szegény emberekből… Tudjuk mink, mi az a török rabságja… Nagyságos uram, kegyes fejedelem, tedd nemessé, mind, aki itt van szegény ember ebbe a birodalomba, hogy élni tudjónk.
– Hogy gondolod azt? – mondta a fejedelem.
– Mán az uraink elmentek innen. Az éccaka is ment kettő, minden családjával. Átmentek a Maruson minden barmukkal és jobbágyukkal. Mennek kenyeret keresni ők is, mi lesz velönk…
Bethlen sötét felhőt érzett maga felett. Ez valóban így kell legyen. Ha a töröknek átadja Lippát és az egész Marosapartot, mi keressen itt a szegény nép?… Arra nincs ígérete a török számára, hogy a népet is itt hagyja nekik s az a jó, ha a munkáskéz odaát van… Ne maradjanak itt a török rabjának…
De hozzányúlhat-e a falvakhoz s elviheti-e mindet? Lippát igen, annak a szabadulása az lesz, hogy ha a várat beveszi, az egész népséget általköltözteti a Maroson. Úgy gondolta, hogy szemben, Solymoson telepíti meg őket s megépítteti velek a várat. De az egész nagy környéket ki nem üresítheti.
Soká nézte a szegény embert, akkor azt mondta:
– Eredj ki s várj.
Mikor az kiment, az asszony tovább terítette az asztalt; óntányérokat s ónpoharakat tett fel. Akkor kiment, hogy az ételt behozza.
– Sámuel uram – mondta a fejedelem –, ez parasztnak igazság van a szavában… Mit tegyek okosabbat: megnemesítem ezt az egész lakosságot, aki még itt van…
– Értem nagyságod gondolatát, – mondta Gyulaffy Sámuel.
– Mingyárt rendelkezek s bíróságot küldök, hogy mind az egész vidéken összeírják az nemes uramékot s birtokosokat és jobbágyaikat. Azután mittevők leszünk, azt meglátandjuk.
– Az isten nagyságod elméjét igazítsa meg – mondta Gyulaffy –, mert ez jó… Költöztesse által nagyságod a népet a Maroson…
– Néked uram isten egésséget ád, ha elmégy erről a mocsár helyről s akkor nekem segítségemre lehetsz Biharban… Megkapod az ősi földeket, akit apádról nyertél s majd veszett jobbágyid helyett újakról godolkodunk… Itt pedig ki katonának való, katona legyen s nemes, ki arra jó…
A ház asszonya maga hozta be az étkes tálat. Piros lében sült hús volt a tálban s melléje kenyér. A fejedelem megismerte, hogy asztaláról való kenyér az.
– Ursula – mondta könnyei közt kitörve a beteg ember –, Ursulám… jó fejedelmünk vagyon…
S keményen beleszorította öklét a szemeibe, hogy a kitörő könnyeket elfojtsa.
