Schöpflin Aladár: HERCZEG FERENC TANULMÁNYAI • Singer és Wolfner-kiadás
Schöpflin Aladár: HERCZEG FERENC TANULMÁNYAI •
Singer és Wolfner-kiadás
Singer és Wolfner-kiadás
Tizenhat arckép, illetőleg arcképvázlat, melyek legnagyobb része alkalmakra, évfordulókra, halálesetekre, hírlapi szükségletre készült. Egyet kivéve, amely Clemenceauról ad néhány, Trianon sötét árnyékából kivillanó vonást, mind magyarokról szólnak, politikusokról, írókról, színészekről, Szendrey Juliáról, Mikszáth Kálmánnéról. A legtöbb inkább pillanatfelvétel, de néhány közülök már terjedelménél fogva is az essay rangjára tarthat számot. Nem érdektelen Herczeg Ferencet az egyszer mint essay-írót megfigyelni.
A legtöbb szeretettel, az ábrázolt alak mélyébe való behatolás legkomolyabb szándékával a gróf Tisza Istvánról szóló tanulmány van megírva. Először németül jelent meg, számolnia kellett a német olvasók hiányos informáltságával a magyar közviszonyok dolgában, bizonyára ezért mond el itt-ott olyan dolgokat, melyeket magyar közönség előtt mind ismerteket mellőzhetett volna. Szemmel láthatólag Tisza az írónak nemcsak politikai, hanem férfi-ideálja is volt. Azokat a jellemvonásokat, melyekért Tiszát legjobban bámulja, könnyű volna megtalálni azokban a regényhőseiben, akik leginkább kifejezik a férfi-ideálról alkotott képét. Fanatikus magyar fajszeretet, szilárdság, megbízhatóság, hajthatatlan akarat, céltudatosság, huszáros bravúrkedvelés, ezek a legfeltünőbb tulajdonságok. A nagy tudományos készültség, az ország helyzetének világos meglátása, az emberekre irányult szuggesztív erő, a felismert szükséglethez s a kitűzött célhoz való kérlelhetetlen ragaszkodás vannak az arckép második vonalában. Végeredményben az az ideális kép, melyet Tiszáról rajzol, nem annyira politikus, mint inkább katona-ideál, – Herczeg szerint Tiszában a magyar katona ideális történelmi típusa elevenedett meg újra. Ezzel szemben fel lehet vetni azt a kérdést, vajjon azonos-e a két ideál, a katonás jellemvonások uralkodó volta nem zavarja-e az államférfi munkájának eredményességét?
Magyarország politikai állapotairól Tisza István idejében, a millenniumtól a világháborúig nagyon sötét képet rajzol Herczeg, – az ember kénytelen arra gondolni, hogy ebből háború nélkül is katasztrófának kellett volna következni. Egy ilyen közállapotokkal ekkora háborúba rohanó országra várhatott-e más a háború elvesztésekor, mint ami bekövetkezett? Herczeg a háború előtti közállapotokat csak a fegyelmezetlenség, személyes indulatok, a kicsinyesség szellemének tulajdonítja, de a kép, melyet rajzol, azt a gondolatot szuggerálja, hogy az ország belső szerkezetében s a társadalom szövetében kellett nagyon sulyos hibáknak lenni, amelyekre nem volt elég a házszabályrevizió panaceája, gyökeres, átfogó reform lett volna szükséges, a szervek meggyógyítása, nem tüneti kezelés. Az azonban politika, vagy ha tetszik, történelem, nem lehet itt rá, ilyen rövid ismertetésben kitérni, erre nem is érzem magamat hivatottnak. Ha Herczeg Tiszában a magyar faji karakter legszebb tulajdonságainak inkarnációját látja, ebben igazat kell adnunk neki, de bizonyára azzal a fenntartással, hogy ugyane magyar karakternek vannak olyan tulajdonságai, melyekkel nem volt kongeniális s talán éppen ebből magyarázhatni, hogy a magyarság nagy része, nem egy esetben többsége ellenszenvvel állt vele szemben. Ez különben az olyan zárt karakter veszedelme: nem hajlik az emberek felé, nem enged önmagából, nem igyekszik megértetni magát, tehát nem is értik meg. Tisza bizonyára tragikus alakja történelmünknek, de tragédiája nem annyira az, hogy a forradalom kitörésekor meggyilkolták, mint inkább az, hogy nem tudta magát a nemzettel megértetni, céljai, ideáljai eltértek a tömegekben öntudatlanul élő céloktól és ideáloktól s ezért rendkívüli tehetsége, tudása, becsületessége aránytalanul kevés eredménnyel porlott el.
Herczeg ehhez a nagyobb tanulmányhoz egy rövid, tárcacikkszerű emlékezésben intimitásokat mond el Tiszáról, akihez tudvalevőleg személyileg is közel állt. Néhány érdekes anekdotikus eset, néhány epigrammatikus vonás, kevés intimitás, holott erre lennénk kíváncsiak, szeretnénk a Tisza közéleti képéhez, melyet mint kortársak többé-kevésbé ismerünk, többet kapni, mintegy pendantul, az emberi képből. Olyan zárkózott volt Tisza, hogy legközelebbi hívei sem tudnak róla többet s főleg intímebbet? Vagy az író diszkréciója még nem tartja elérkezettnek az időt bizalmasabb tudomásainak közlésére?
«Gróf Károlyi Mihály sohasem volt demokrata, csak egy lecsúszott arisztokrata volt». Ezzel kezdődik az az arckép, melyet Herczeg Károlyiról rajzol. Ezzel meg van ütve az elmondandók hangja. Herczeg nem tanulmányt írt Károlyiról, nem a történetírói tárgyilagosság vezeti, hanem a harag és megvetés. Mintegy sötét ellenkép a Tiszáról festett arcképhez; ott a bámulat és szeretet, a magasztalás kívánsága vezette, itt a homlokegyenest ellenkező érzelmek. Ott a nemzet géniusza, itt a nemzet démona. De nem a nagy, félelmes démon, hanem az az apró, hitvány, megvetni való szörnyeteg, amilyeneket régi hollandi festők képzeltek bele a pokolba. A dolog természetéből folyólag a kép számít ugyan hasonlóságra, de nem hitelességre. Érezni lehet folyton az indulatot, amely sugallta s ez érdekességet ad neki. Pamflet, de a maga nemében kitűnő pamflet, vonalvezetésében, ötleteiben van verve, előadása kihegyezett, tele van gúnnyal, iróniával. Különös dolog: ennek a pamfletnek a megírásában több élet, közvetlenség, frissesség van, mint a Tiszáról készült arcképben, melynek vonalait sokszor kissé merevnek érezzük.
A nagyobb tanulmányok között két emlékbeszédet találunk: Jókairól és Mikszáthról. Nincs bennük semmi szónokias, nem is beszédek, hanem tanulmányok. A Mikszáthról készült arckép elevenebb, jobban érzik rajta a közvetlen szemlélet, emberi és írói jellemvonások összeszövöttségükben, egymásra való hatásukban tünnek fel, néha egy-egy megjegyzés az író képességének határait is kijelöli. Nem mondhatni, hogy a kép valami újszerű volna, az ismert Mikszáth-kép, kevés eredeti vonással, de jól megrajzolva. Jókairól szólva érdekesen emeli ki a költői fantáziával keleti vonatkozásait, a Kelet mesevilágához való hasonlatosságát és a költő álmatag, a realitást nem érző lelkületével való kapcsolatait.
E tanulmányokat rokonszenvessé teszi pretenziótlanságuk. Herczeg nem akarja átlépni a saját határait, nem akar sem mélységekben járó filozófusnak, sem lélekbúvárnak feltünni, ha felhasznál is a tudomány körébe tartozó anyagot, a regényíró, néha az újságíró szemével nézi a dolgokat. Arcképtanulmányai érdekesen illusztrálják regényeinek gondolatvilágát s ugyanolyan színvonalon állnak, mint regényei.
