1.
1.
A Fertő-diákkamara a Fertő-utcáról vette a nevét. A Fertő-utca pedig arról, hogy a város fertőjéig nyúlt. Ez a fertő egy mocsár volt a város kellős közepén. Rendes, szabályszerű mocsár, náddal és kákával és szittyóval. Arra nagyon jó volt, hogy a természetrajztanár oda járjon botanizálni az ötödik osztályosokkal s arra is, hogy minden télen beleszakadjon egypár diák korcsolyázás közben.
Arra is éppen alkalmas volt, hogy ebben az utcában engedélyezze a rendőrség azt a házat, amelyet vészes lidércfénnyel kellett közigazgatási okokból megjelölni, bizonyára azért, hogy a felsőbb diákok el tudják kerülni, ami elég nehéz volt, mert az iskola leghíresebb s legnépesebb kamarája éppen ebben az utcában volt s óhatatlan volt, hogy tévedésből, mikor éjfélkor hazafelé mentek, vagy együtt-tanulásból vagy együtt-lumpolásból, kaput ne tévesszenek.
Az igazgató új seprű lévén, elhatározta, hogy seperni fog s megszünteti a Fertőt. Azzal kezdte, hogy a nyári városi közgyűlésen indítványozta, hogy tömjék be magát a pocsolyát, amely a várost a vasúti állomástól elválasztja. Népkertet kell ott létesíteni s a diákokkal fogja ősszel elültettetni a fácskákat, hogy az ifjúság lelke közelebb jöjjön a fákhoz s a természethez, úgyis ezen a poros alföldön oly kevés fát lát, hogy nem csoda, ha nem szereti a természetet.
Valahogy oly talpraesetten beszélt, hogy a közgyűlés megszavazta a mocsár betömését. Kirendelték a közmunkaerőt s mire a diákok beiratkozásra jelentkeztek, a Fertőnek már se híre, se hamva nem volt. Nagy sík terület volt a helyén, ahova megszámlálhatatlan sok szekér földet hordtak s javában dolgozott a városi kertész, Somogyi tanító a planirozáson.
Szeptember folyamán eljött az is, hogy az egész kis gimnáziumot kivezényelték a faültetésre.
Szép őszi nap volt az s emlékezetes maradt, mert ezen az egész héten nem volt komoly tanítás. Tudniillik nem volt annyi ásó és kapa, amennyi diák volt s az igazgató azt akarta, hogy minden diáknak legyen egy fája, amelyet azután is neki kellett gondozni.
Nagyon szép volt és nagy hecc volt; de a Fertő-kamara elégedetlen volt, mintha csak érezte volna, hogy szép sorsának végét jelenti ez az akció.
A Fertő-kamaráról ugyanis annyit el kell mondani, hogy ebben a tágas, poros alföldi fészekben ez az egy hely volt, amely a diákéletet képviselte. A gimnázium csak most hatodik éve volt főgimnázium. Azelőtt csak algimnázium volt, s a főtéren, az elemiiskola régi egyemeletes épületében volt elhelyezve. Ott igen kedélyes élet volt. Rendes tanár egy sem volt, csupa öreg; papból kvietált bácsi tanított; volt köztük negyvennyolcas is, Turi Bogár bácsi, aki hófehér bajuszával, piros arcával az egész város büszkesége volt, csak a kis diákok űztek csúfot belőle, mit azonban ő nem vett rossz néven. Most, hogy felépült a magas, ijesztően merev főgimnázium, amely úgy emelkedett ki a város földszintes házai közül, mintha borzadna tőlük, a minisztérium beleszólott a tantestület dolgába s az összes öreg professzort nyugdíjba küldték és csupa nőtlen fiatal tanárt neveztek ki s választattak be. Így bizonyos szempontból kedélyes volt az iskola élete, a tanárok alig voltak öregebbek néhány évvel a nyolcadosztályosoknál s társadalmilag pláne igen kedves volt, mert a város összes eladó lánya pályázhatott a fiatal professzorokra. Volt is disznótor, miegymás, elég.
A Fertő-kamara a Fertő megszüntetésével létalapjában érezte magát megtámadva és tiltakozását jelentette be a szokásjog alapján levő aranyélet megbontása ellen.
Ezt a kamarát egy nyugdíjas pénzügyőr tartotta fenn. Volt egy tágas, alacsony háza, amelynek minden szobáját diákoknak szokta kiadni hat esztendő óta s ezzel pótolta az internátust, amit a város és az állam kifelejtett a költségvetésből. A Fertő-kamarában minden szabad volt s a fiúk valósággal előléptek, mikor oda bejutottak. Itt soha nem volt lakóhiány, mert a hetedik és a nyolcadik osztály valósággal pályázatot tartott s ki kellett érdemelni ivásban, verekedésben s diákcsínyekben való jelességgel, hogy valaki bejuthasson, mikor azt a kort elérte, a Fertő-kamarába.
Most is gyűlés volt itt.
Mester, Sebi, Suhajda, Kovács Áron és Balabás voltak ennek a szobának a lakói. Mindannyian az osztály jelesei, hátulról számítva.
Suhajda nagybátyja patikus volt Kunverebesen s most érkezett meg hazulról egynapi betegség ürügye alatt kimaradva az iskolából s egy óriási tizenötliteres demizson sósavat hozott onnan egy parasztszekérén, mint felkérezkedett diák.
Ezt a sósavat öntözték szét literes üvegekbe, kitéve magukat annak, hogy leforrázzák a kezüket, lábukat.
Mikor mind az öten fel voltak szerelve, a setét éjszaka leple alatt elindultak a komoly expedicióra.
Mentek a fák tövét meglocsolni.
Ezt találták a leghelyesebb bosszúnak. Halálra ítélték a szegény csemetéket. Hogy fog a jövő tavaszon Somogyi tanító csodálkozni, hogy a fái nem akarnak új rügyet eregetni.
– Aztán vigyázzatok, meg ne lásson valaki.
– Nem szabad kettőnek együtt lenni. Mindenki oszoljon.
– Spórolni kell a sósavval. Közvetlen a fák tövén kell lecsöpögtetni.
– Csak te ne taníts, én is tudok annyit.
– Nézd mán, ez még a döfi. Talán meginnád.
– Nem szeretem a sok beszédet.
Evvel el is oszlottak a setétségben s egyik ment jobbra, a másik balra.
– Csak Józsiás meg ne lásson, mert akkor vége.
Suttyomban szökdöstek ki, kisvártatva s dideregve osontak a kis fák erdeje felé. A fácskák talán megérezték a veszedelmet, ami fenyegette őket, mert valamennyien borzongtak s leveleik vészjajokkal suhogtak az őszies éjszakában.
