I.
I.
Megvertél, mikor lélekkel áldottál meg; Uram,
teremtettél hasonlónak Magadhoz s percek
törékeny köveiből épült templomomban
meggyujtottad az örök tűz halvány mécsesét.
Nem tudom, hogy volt, mikor kiszakadtam belőled
De magamban még érzem a te nagyszerű Egészednek
emlékét s kínnal kínoz, hogy minden, amit megélek,
s csélcsap idő és halál ledér nászának szülöttje.
Jaj, hát sose lehet szétszakitani e két buja
párzót? Jaj, hát darabokra esik szét az élet,
nincs sehol, semmiben kezdettel és véggel dacoló teljesség?
Gondolatom: parányi létű tiszavirágok
zsongó, széthulló tömege s a kedvesem szerelme,
mely oly közel vitt hozzád, Uram,
az is lett, kezdődött, nem volt mindig az enyém,
az is rész és nem a kettőnk életének Egésze.
Megvertél, mikor létekkel áldottál meg, Uram,
s az öröklét emlékétől és vágyától terhesen
nem tudok a halált szolgáló perc futó gyönyörének örülni.
teremtettél hasonlónak Magadhoz s percek
törékeny köveiből épült templomomban
meggyujtottad az örök tűz halvány mécsesét.
Nem tudom, hogy volt, mikor kiszakadtam belőled
De magamban még érzem a te nagyszerű Egészednek
emlékét s kínnal kínoz, hogy minden, amit megélek,
s csélcsap idő és halál ledér nászának szülöttje.
Jaj, hát sose lehet szétszakitani e két buja
párzót? Jaj, hát darabokra esik szét az élet,
nincs sehol, semmiben kezdettel és véggel dacoló teljesség?
Gondolatom: parányi létű tiszavirágok
zsongó, széthulló tömege s a kedvesem szerelme,
mely oly közel vitt hozzád, Uram,
az is lett, kezdődött, nem volt mindig az enyém,
az is rész és nem a kettőnk életének Egésze.
Megvertél, mikor létekkel áldottál meg, Uram,
s az öröklét emlékétől és vágyától terhesen
nem tudok a halált szolgáló perc futó gyönyörének örülni.
