BOHUNICZKY SZEFI: RIGÓ
BOHUNICZKY SZEFI: RIGÓ
Zörgött a líceum-sövény, a libapásztor törte magát keresztül, hosszúlábú, teltmellű süldő lányka.
Az országuton hintó dübörgött, a magas porfelhőben már látszottak a szomszédos Zeberényi-uraság gyorstrappú barnái. Zeberényi maga hajtott, úgy ült a bakon, mintha száguldásban lenne a lovakkal.
A lány eldobta husángját, két kezét egybekulcsolta, mint vasárnap a templomban.
A hintó csak alig látszott, tovagördült és megállt a Balinkay-kúria tornáca előtt.
Az oszlopok között Balinkayné nagy kézösszecsapással örvendezett:
– Jé, Zeberényi! Isten hozta!
Zeberényi lerázta a port és kezet csókolt. Mint sokat jövő-menő ember szeles mozgású volt, nyurga derekán látszott a gyakori lovaglás, arcán a pusztai élet zománca barnult és szemeiben gyujtott valami féktelenkedő belső hő.
– Kezit csókolom. Erre jártam, gondoltam, benézek. Hallom: kis csikók vannak?
Az anya mellett akkor megjelent a lánya, egy igen fehérarcú sudár szőkeség, a haja remekül ondolálva, hátulról nézve gyönyörűen sütött kuglófra gondolt az ember.
A kis csikók után Zeberényi ravasz pislantást csípett a lányra, az megértve, leengedte pilláit és kerek álla körül gödröcskék nevettek.
Az anya oly politikus arcot kapott, mint aki kételkedik a tulajdon gondolatában is; mézédes és mégis gyanakvó.
– Nagyon örülünk – szólt –, tessék befelé: a szoba hűvösebb.
A fiatalok ketten maradtak és szembeültek egymással.
A kertből verbénaágyak illata áradt és befülledt, mint zárt templomokban. A lány lehullatta kezeit, várt és szüntelenül mosolygott.
Zeberényi felnyujtva magát melléje lépett. A lány felnevetett pici sikoltással. A férfi ajkán elhalt a szó, túrt a haján és visszaperdült. Sötét, megtüzesedett szemekkel nézte a lányt, aztán ingerülten szólt:
– Igaz, itt hűvösebb, de azért jobb lesz a kertben: gyerünk…
A lány kölletlenül húzta fel magát, az álla keményebb lett, a szája keskenyebb.
– Jé, a filagóriában vagytok? – hallatszott Balinkayné hangja s megjelent egy pillanatra. – Akkor idehozzuk az ozsonnát!
A lány ránézett és sóhajtott: – édes…
Hogy az asszony elment, utánanyujtotta magát, mint egy elszálló angyal. Minden angyali volt rajta: a mozdulat, az áhítat, a tudott szűzesség és ez a kissé selypes: édes…
Zeberényi karikákba fujta a füstöt, a kedve megromlott, beszélgetni kezdtek erről-arról, de egyikkel sem boldogultak…
– Várja, hogy nyilatkozzam, – gondolta feleszmélve s eszébejutottak a pajtások, kik pár napja borozgatás közben sűrűn nevették: – hát mikor lesz már valami, azt várod, hogy marhakötelet dobjanak utánad?
Bosszus volt. De a lány szép volt és hamvas, mint egy barack; ahogy ránézett, meleg öntötte el. Sűrű volt a kerti lugas, a virágágyak között csak méhek zümmögtek, a vadlesen napbamosolygó felhők kandikáltak be, a tikkadt nyári hőben minden megnyugtató volt és bíztató.
A lány apró mellein hullámokat dobott a blúz, porcellán bőre málnapírt kapott és előredőltek kinyujtott kezei. Zeberényi nézte, aztán félkarral elkapta és magához ölelve összecsókolta a nyakszirt pelyheit.
– Mit képzel, mit gondol, kinek képzel engemet?! – kiáltott halkan a lány és ahogy ereje bírta, ellökte durván.
Farkasszemmel nézte a férfit. Aztán a földet nézte fölényes mosollyal.
Zeberényi hallgatott. Ez a hallgatás egyre nagyobb sértéssé vált. A lány elbiggyedt száján, fölvetett vállain duzzogás látszott. Zeberényi juszt se szólt, szivarozgatva, leeresztett szemhéjak mögül nézte. Látszott, diákstiklik kacagnak a nyurga, nagyranőtt emberben. Derűsen szólt:
– Mit olvasgat mostanában?
A lány pillanatnyi nagy villám után összeszedte magát.
– Sudermannt. Gyönyörű! Óh, csak a könyvek érnek valamit…
Arca ábrándozó lett, keze megint a férfi felé csúszott és összeszorított lábain nyugtalan ütem mozgott.
Most Zeberényi biggyesztett a száján:
– Árucikk – gondolta.
Balinkayné hangja hallatszott, széles nevetése és kedveskedése:
– Hozzuk a kávét, gyerekek!
Kis pillantást váltott a lányával erre rögtön beljebb szorult a szája, savanykás lett, de, mint öreg macska, annál inkább kedveskedett:
– Egyenek, édes kedveseim!
Aztán szürcsölés közben már megnyúltabb arccal beszélt:
– Mondja, maguknál hogy fizet a rozs? Nálunk igen apadt, a répát is féreg kezdte, hiába: nagy a szárazság…
Ezzel egyszerre bent voltak a keserű dolgokban. Egyre az asszony beszélt a nehéz gazdasági viszonyokról, a pusztán élők sok lemondásáról.
Zeberényi rövid ásítások ellen csapkodta a száját. A lány a körmeit nézte, szórakozottan, korai életfáradtsággal.
Kis szüneteikben látszott, hogy itt ma mindhárman csalódtak.
– Zongorázhatnál, – szólt az anya és homlokán szigorúbb lett a ránc.
A kertre árnyék feküdt, a nyugati ég felől felhő robogott, szellő borzolt, az egész kert könnyű táncot lejtett.
– Eső lesz, – mondta a férfi és apatikusan hallgatta a nótákat. Nagy feszültsége volt, bolond kínlódása és keserű megvetése. Inni kívánt, részeggé inni magát és undorodva lökte el közeléből a kávéscsészét, a vízsugárra figyelt, melyet a kertész most bocsátott a pelargóniaágyakra.
A lány fáradtan jött és sápadtan, mintha a hűvös szobában elszítta volna valami a vérét. Az anyjába karolt és együtt nézték édesen a férfit.
– Hazug szövetség, – gondolta Zeberényi és dühös vágya volt elkocsizni rögtön, akár a világ végére, ott reggelig húzatni és holttá inni magát.
Nem messze prüszkölő viháncolás hallatszott. A libáslány bukdácsolt a tamariszkusz koszorúi alatt, vízsugár érte és kacagások között törölgette magát.
– Mit keresel itt? – kérdezte Balinkayné.
A lány előrelépett, fénylő arccal, szemeiben huncutság tüzelt, mintha nem is tudná, hogy kacsint Zeberényire.
– Csibéket keresek, – szólt – nem tértek az ólba mind.
– Kokast keres ez, – mondta halk nevetgéléssel a kertész.
Balinkaynén megnyúltak a ráncok, a szája sárgára apadt, csak annyit szólt:
– Takarodj!
A felhő föléjük ért, a szellő erősödött és egyszerre vízillatú lett a föld.
– Azám: a kis csikók, – mondta Zeberényi – megnézem őket és indulok, mielőtt megered.
A sárgára meszelt istálló körül szaladgálók csapták magasra a port . A libás lány szaladt elől, mögötte nagy lihegéssel a vendég kocsis. A lány könnyen szökdécselt, látszott, csak játék neki, a szoknyája felrepült, a combjai derékig látszottak csokoládébarnán, mintha a napmeleg csontjáig töltötte volna tűzzel s erővel.
Vihorásztak, vihogtak.
Az urát meglátva botlott a kocsis, elhajtott fejjel sündörgött, mintha hirtelen nagy betegség érné. Csak a száján maradt nevetés, amilyen jóízű falás után szalad a szájra. A lány karja mögé ásta a fejét, így leste az urat, az istálló falának dőlve kölletősen, szemérmetességében is szemtelenül.
Zeberényi csak pillantást mért rá, aztán a csikókhoz ment.
Mire visszaérkezett, nagy nyári zuhataggal megeredt.
Tehetetlenül állt meg az istállóajtóban:
– Fogj! – szólt a legénynek.
A lány leste. Meztelen lábait verte a víz, de állta sunyi, befelé kuncogó nevetéssel. Most nagyot ugrott:
– Tekintetes uram, hozzak-e esernyőt?
Közel állt, az iménti futás verejtéke érződött rajta, de nem volt ez rossz, mint a jó sült kukorica és kakukfű, a föld melegét árasztotta.
Zeberényi rajt feledte szemeit. A lány két szeme beszédesebb lett, mintha madárkák csipognának benne, lábszárait szégyenkezve dörzsölgette, mellein a röpike hullámzott.
Nézték egymást.
A férfit kiverte a meleg:
– Nem bánom, – szólt.
A lány uraktól kapott cipői nagyokat kaffogtak, aztán lemaradtak a futásban. Most már sebesebben csobogott a hirtelen támadt tócsákon. Fölsőjét fejredobva vad futásában olyan volt, mint egy elszabadult fiatal ünő.
Zeberényi átvéve az esernyőt, nem szólt, csak a bekerítő árnyék alatt csípett egyet rajta. Aztán búcsúzkodni indult, nagyot botlott Barinkayék előtt és rögtön sarkon fordult.
A lány a fogat mellett a falat támasztotta. Játékba kóstolt kis macskák készsége incselkedett rajta.
– Itt az ernyő, vidd! – szólt a férfi és igen közel ért hozzá.
A lány kacarászva pöndörödött:
– Kuss, ne bögyörésszen!
Zeberényi, hogy elkapta, még szorosabban fogta:
– Kijönnél-e estére?
– De a gazdaasszony fölpofoz…
A férfi, mint túlerős korty ital után, rekedt lélekzetet fujt:
– Csak aszondom, kilenc órára a réten a kereszt tövénél légy.
– S ha esik?
– Nem esik!
Megértve, bolond tüzekkel nézték egymást.
*
Estére kiragyogtak a csillagok. Itt-ott akadt felhő, de habos, könnyű és fehér, mint angyalkák fürtjei.
A kereszt elrozsdásodott Krisztusa ezüstösen csillogott a hold fényénél. A lány eléje térdelt, átölelte, felnézett Jézusra és sebes lélekzetekkel könyörgött: – segíts meg… Aztán elmondta az úr imáját s mire végére ért, nyerítésre riadt a táj, a bozótos zizegett, madarak csipogtak és beljebb a földet söprő ágak közt felijedt vadak csörögtek.
Zeberényi letoppant. Fél karral nyúlt a lányért és magához fogta:
– Hogy hínak?
– Nanika…
– Mért imádkoztál, félsz?
– Dehogyis! Csak kértem, hogy elgyűjjön a tekintetes úr…
Nevettek. A lány a köténye mögött kis aprókat ugrott, ha csiklandta a férfi forró lélekzete. Zeberényi mély lihegéssel szívta magához; jóízű volt, mint a frissen sült kenyérgyürke.
– Ez a lány szűztiszta, – gondolta és rögtön incselkedett:
– Volt már szeretőd?
A lány gondolkodott, a nyaka közelebb billent a földhöz és kacagva szólt:
– Volt…
– S hány?
– Nem számoltam…
Zeberényi siettetve durvábban fogta.
A rét latyakában csobbant a lépés, a kaszálatlan fű derékig verte a vizet s arrább a szénaboglya lépésre is nyekkent, mint egy rossz dívány.
Megálltak.
Oly nagy tiszta illat áradt; mintha egész bensejét feltárná a föld, sokizű fűszer szállt, mintha a rét csokra felérne a csillagokig.
A lány a férfi karjába bujt, reszketett és bódultan hagyta magát.
Zeberényi látott egyszer egy hímreváró nőstény rigót, ahogy elzsibbadt az országút porában, kocsik szaladtak felette, emberek álltak meg, de a madár várt…
– Rigó, rigó… – súgta a lánynak és bolondul verte a meleg, csókolta, ahol érte. Egyet gondolt: felkapva vitte, mint egy madarat s maga elé fogva a nyeregbe, galoppra indította lovát.
Pusztán vágtattak át. A dombhullámok végtelennek tüntek a hold ezüstjében csend volt, mozdulatlanság, a jegenyék megnyúlva sötétedtek, mint komor angyalok, csak az illat volt szelíd, szinte félni kellett, hogy álom és felnézésre elfoszlik.
Közelebb érve, dal szállt feléjük. Legények dudorásztak az istállók küszöbén, a puszta búbánatot zsongott, mintha egy óriás hárfa pengene.
Az udvarház falai kifehéredtek.
– Beteszlek az ablakon, – szólt Zeberényi, – leadom a lovat s jövök.
A lány összehúzta magát a szoba közepén. Nem volt világ gyujtva, barna árnyékok búbosodtak, csak a porcellán-lavór fehéredett a ráesett holdfényben.
Nézte s gondolt egyet: bezárta az ajtót, a lavórhoz szaladt, megörült a szagos szappannak, verte vele az arcát, egyre jobban nevetgélt, aztán földre tette a lavórt, fölcsapta szoknyáit és beleállt…
– Mit csimáltál? – szólt a férfi sok dörömbölés után.
– Mozsdóztam. Otthun nem lehet; ha locsulok, szól a gazdaasszony: ki fiáért, s már pofoz… Hát szutykosan másztam ki az ablakon… .
A bőre ragyogott, szilajat ugrott, felugrott a férfira, ráfonva karjait. Apróka lány volt, keménykötésű, izmai pattantak, adta magát, kínálta, bugyogott a kedve:
– Olyan jó a tekintetes úr…
Zeberényi eltólta magától, hogy kedvére gyönyörködhessen. Kicsit meghökkent: ilyen elvetemült, mindentudó ez már, vagy hogy éppen semmit se tud?
Rászólt:
– Aztán mit akarsz érte? Pénzt?
A lány a nagy hőben kifakadt könnyekkel az ablaknak ugrott.
Zeberényi elkapta:
– Mi bajod?
– Haggyon menni, semhogy így beszéjjen…
– Hát mért jöttél?
– Mert szeretem a tekintetes urat.
– S mióta?
– Mióta a kisasszony után mászkál…
– Láttál?
– Rálestem…
– Hány éves vagy?
– Tizenötöt töltöttem.
Talpáig reszketve, berugott eszeveszettséggel borult rá a férfi.
*
– Rigó, rigó, – súgta később szerelmesen Zeberényi, – te engemet becsaptál…
A lány megfényesedve hallgatott.
– Csak azt mondd, mért tetted?
– Ha aszondom a tekintetes úrnak, hogy nem vót szeretőm, tudom, menten megijed és hágy…
– Hát neked nem akadt más?
Kevélyen felelt:
– Kérdené meg a legényeket, ölöget kergettek a kazlak körül, egyszer be is szorútam a jászlak alá, de eszembe jutott a tekintetes úr és menten kimásztam.
– S miért én, te?
– Mer' a legszebb, akit láttam.
Elaludtak.
A nyitott ablakon csak a csillagok néztek be és atyás arcával a teli holdvilág…
Hűvös szellőre ébredt a lány. Felijedt: javában kukorékoltak a kakasok, a kondás tülkölt és a puszta roppant hangszerén zsongtak az első hangok.
Kis ideig megbujt még, nézte a bódult álomban lélekző férfit, elnézelődött a szobában és nézése elakadt az asztalon; tinta, toll, papír állt ott, csak egy lépést másszon, eléri.
Nem járt iskolába, de néhány ákom-bákomot eltanult; gondolt egyet; az asztalhoz mászott nesztelenül. Bemártva a tollat, írni kezdett:
– Kedves tekintetes úr, ne tessék rám haragudni, majd holnap estére megint bemászok. Most jó egészséget kívánok, kezeit csókolja Nani.
A levél végére házacskát rajzolt, eléje apró fát és a fa alá két madarat. Odaírta: «értse úgy a tekintetes úr, ahogy akarja.»
Aztán uccu, ruhát kapkodva átvetette magát az ablakon, eszeveszett futásnak eredt.
Mire a baromfias udvarba pöndörödött, javában eregették a tyúkokat, a kacsák falkában gágogtak és a libák elé egy nyakiggatya, alig hatesztendős kis bojtár állt ostorral.
A gazdasszony meglátta és hajába tépett: – te, te, te! – s vállon kapva mint egy rongyot a libák után csapta.
Az ég, mintha Szűz Mária szoknyája terítené be, drága kék volt és fodros az ezüstfelhő haboktól.
A lány a husángot forgatva, behúzott vállakkal ment.
Délfelé Balinkayné elé állították.
– Hol voltál az éjjel? – kérdezte az asszony.
A lány összefont karjai mögé bújt makacsan, csak vékony szipogása hallatszott.
Az asszony, mint egy roppant torony várt, aztán lemért pár pofont.
A csitt-csatt kicsalta a Balinkay-lányt, megállt az anyja mellett, kíváncsiság reszketett vékony orrán, szemeiben tavi kékség fénylett és felhúzva a nyakát, a száját beharapta vérpirosra.
A libáslány felnézett s a tekintetük találkozott.
A döbbenetes csendben iszonyút várt mindenki.
A libáslány elengedte karjait, egyik lábát kifeszítve meleget lehelt, emelkedett a röpike és egyre több hőt árasztva, megtelt az álla mosolygó szemtelenséggel.
Balinkayné talpáig reszketve vállon ragadta, búbolta és fékevesztetten kiabált:
– Megmondod, vagy nem mondod?
– Hát megmondom – szólt –, de tudom, szalad a kisasszony, mert az ű választottáná' há'tam.
A Balinkay-lány gyenge sikoltással, mint mikor jeges szellő éri a nádat, eltörve ment kifélé.
A kislányt egyetlen mozdulattal kidobták. Szaladt, mint a szellő, porfelhőt vert, mint egy riadt erdei vad.
A kereszt tövénél összeesett és felzokogott:
– Ides, meghótt anyám, kedves, meghótt apám, drága, jó tekintetes úr…
Végén elaludt, bizalommal megnyugodva, kis motyóját feje alá téve, a kereszt alatt.
