PAP KÁROLY: BESZÉD MAGDALA HATÁRÁBAN
PAP KÁROLY: BESZÉD MAGDALA HATÁRÁBAN
- Azt mondjátok: mester, beszélj a lélekről.
- Tudjátok, miként mondtam nektek példázatokat az igéről, a mennyek országáról, s hogy hasonlítottam bennök ezt ahhoz, azt amahhoz, de mihez hasonlítsam magát a hasonlatosságot? Pedig ez a lélek. Hasonlatossága az embernek a másik emberhez, valamennyinek pedig az égi atyához, aki adta nékik az ő lehelletét. Hasonlatossága e világnak a világhoz, amely volt s lészen e földön s ahhoz is, amely lészen e földön túl.
Aki tehát a hasonlatosságot keresi, a lelket keresi az. Amint mondottam, keresheted ezt a föld minden dolgaiban, de ha az embernél keresed, a legjobb helyen találod azt. Mert aki megkereste magát az ő atyjafiában, s odasiet hozzá: hasonlatos vagy hozzám, s szeretlek mint enmagamat, - és megöleli őt, az megtalálta a lelket az ő teljes dicsőségében.
- Éppen ezért hasonlítom a lelket a gyermekhez, aki holtan született: még e világra sem jött, már is mögötte az egész világ, de sohasem fog róla beszélni emberi nyelven.
- Megint hasonlatos a gyermekhez, aki holtan születik, midőn egy a fogantatás a halállal, midőn egy a sírás a nevetéssel és nagy a bölcső körül a tanácstalanság.
- Aztán hasonlatos a lélek a napóra rúdjához. Ő mutatja az időt mindeneknek, de néki nincs szüksége az idő tudására.
- Ismét hasonlatos a lélek a napóra rúdjához. Senki se nézi őt, hanem csupán az ő árnyékát, a testet.
- Megint hasonlatos a lélek a napóra rúdjához, midőn legmagasabb helyen van a nap az égen, eltűnik az ő árnyéka, miképen eltűnik a test, midőn legnagyobb lesz az Isten dicsősége és egyedül lesz a lélek maga-magával az ítéletkor.
- Aztán hasonló a lélek a kóstolóhoz, aki a császár lakomáján áll kinek-kinek a háta megett, midőn valamennyien az asztalhoz ülnek. Ő kóstolja meg elébb az ételt és az italt, nehogy a vendégek megfélemledjenek. Azonkép a lélek: ő mondja meg tinéktek, hogy mi a jó s a rossz, hogy el ne kárhozzatok.
- Ismét hasonlatos a lélek a kóstolóhoz, akit a császár fogadott fel, hogy az étkezés idején szolgálja a vendégeket az asztalnál, de az étkezés után visszatér az ő urához. Azonkép a lélek az embert szolgálja ugyan az életben, de az Isten fogadta fel őt s halál után visszatér az ő Urához.
- Megint hasonlatos a lélek a kóstolóhoz, aki azért áll az asztalhoz, hogy mindent megízleljen, de nem azért, hogy jóllakjon ő maga is. Azonkép a lélek megmondja, mi a jó, s mi a rossz, de ő maga csak a halál után fog jóllakni.
- Ime, példázat példázat után, de egyik sem teszi megfoghatóvá s hitetővé a lelket, mert mindez csak beszéd s a beszéd a lélek fogsága, de a cselekedet az ő szabadsága. S adhat-e jelt magáról az ember, aki a fogságban ül? Bizonnyal nem adhat; azonképen a lélek sem adhat hírt magáról a beszédben, hanem csupán a jó cselekedetben. De vajjon mindég lehet-e jó cselekedettel megmutatni a lelket?
- Midőn virágzásban van a mező, süt a nap, s bőség van körös- körül, hiába lehell az ember, a legerősebb lehellet sem látható; de midőn fagyba borul a világ, a legkisebb gyermek lehellete is oly nagyon látható, akár a felhő. Mennyivel inkább van ez így a lélekkel, amely Isten lehellete. Míg virágzanak az ember napjai, bőségben él, jól megyen a dolga, hiába akarja mutatni az ő lelkét a legjobb cselekedettel is, nem hiszi azt senki. De midőn elborul a napja, s didereg a világ is, a legkisebb jócselekedet láthatóvá teszi a lelket és mindenki hisz benne. Ezért ti se keressétek soha a gazdagokat s hatalmasokat, hogy megmutassátok néki a lelket beszéddel vagy inkább jó cselekedettel, mert nem hihetnek néktek bőségük közepette, de majd hisznek néktek a gyámoltalanok, a szegények.
- Még egyszer mondom néktek: a beszéd a lélek fogsága, de a jó cselekedet az ő szabadsága. Én sem beszéltem egy időn, hanem ács voltam, s igyekeztem cselekedni a jót. Irtózott az én lelkem a beszédtől, mint a hogy a vad fut a katroc elől. De miként a vad is otthagyja az ő szabadságát, ha a kicsinyeit kalickában látja, bemegy hozzájuk a fogságba, azonképen én is, mióta láttam az én kicsinyeimet, az én népemet a hatalmasok s gazdagok fogságában, azóta tanítok közöttetek.
- S mit teszen a vad az ő kalitkájában? Nemde jár fel-alá, kicsinyeit nyaldossa, de néha el-elbődül, mert sohasem tudja megszokni a fogságot; - azonképen én is közöttetek járok fel-alá, tanítlak, vigasztallak titeket, de néha fel-felkiáltok magamban, az én Uramhoz, Atyámhoz, mert érzem, hogy nincs sok időm hátra.
- Most pedig megértsétek, hogy minden példázat csak azért van, hogy egy másikra csábítson engem, s velem titeket, s az egész csak arra való, hogy a legfelsőbbre jutva, elfáradjon az ember, s körülnézve így szóljon: lám, mily magosra jutottam! Közelebb van már innét a mennyek országa, mint a föld országai, könnyebb már innét a halál, mint az élet.
- De íme, már esteledik, elnyeli a sötétség a mezőt, de annál gyönyörűségesebb lesz az ő illata; elnyeli Hermon erdejét, de annál tisztábban hallatszik az ő madárserege, Kidron patakja eltűnik, ámde szinte harsogássá lesz az ő csobogása az éccakában, úgyhogy az ember csodálkozva kérdi: ez volna ennek a mezőnek az illata, ez annak az erdőnek madárserege, ez ama patak hangja? S hiába fáradt a test, ébren tartja őt ez a sok csodálatosság. Azonképen, ti kedvesek, ha majd rátokborul a halál sötétsége, hiába leszen törődött a testetek, ébren tart majdan titeket a lélek s ti csodálkozva fogjátok kérdeni: valóban ez voltam én?
- S nem leszen azon túl soha vége a csodálkozásnak.
