XIII.
XIII.
Az ősz is, a tél is háborúskodással telt el, vasárnaponként csak néhány ember lézengett a padok között, azokat is inkább a főbűn iránt való félelem hozta, mint az áhitat szomjúsága. Csendes csatározások voltak ezek, nem lett nagyobb lármájuk, csak éppen annyi, hogy Bakos a két vett lova számára nem tudott szénát venni a faluban, mert ahová fordult, mindenütt csak annyi hevert, hogy szűkösen lesz elég. Szomszéd faluba kellett szénáért mennie. Még szerencse volt, hogy Vácsynál két tehenet fejtek, mert így a parókia is ellátódott tejjel: Vácsy tehette, őtet nem szólta meg a falu, mert ő hivatalbéli volt. De tojás csak úgy került a házhoz ha Bakosné tyúkjai tojtak.
Tavasszal lett csak feszültebb a levegő, amikor Kosánné elsőnek szaladta be a falut a hírrel.
- Látták?
- Mit?
- Tóth Erzsi vánkoskát tett a kötője alá...
- Hogy-hogy?
Kosánné szeme hamisat villant.
- Nahát a pap adta néki.
Fejek csóválódtak erre a szóra.
- Hiszen látnivaló vót, hogy e' lesz a vége.
Kosánné tódott.
- Úgy bizony, jányom, e' lett a vége...
Idő telt bele, amíg eljutott a beszéd Tóthékhoz is, meg hogy Bakosék is meglátták a változást. Tenni kellett volna valamit, de akkor már felesleges lett minden, mert március végére, amikor Erzsi először érezte meg az új sarjadás szívedobbanását, teste mozdulását, búcsú nélkül bujdosott el a faluból. Símán, egyszerűen, mint ahogy addig is élt, amikor mindenki aludni tért, este nyakába vette a kendőjét, kisurrant a faluból, mint az éjjeli lepke: nesztelenül, imbolygó árnyékkal.
A falu végén a Siket Ignác kutyájával ütődött össze. A kutya megszagulta, aztán hagyta, hadd menjen Isten hírével.
