XIV.
XIV.
Vasárnap Vácsy meghúzta a harangokat, mint rendesen, Bakos is bement a sekrestyébe, hogy miséhez öltözzék. A két ministránsgyerek máskor mindig a sekrestyeajtóban várta, most egyik se volt ott.
- Biztosan dolguk akadt, vagy késik az apjuk órája... na de harangszóra úgyis előjönnek.
Bement, a sekrestyében maga vette elő a miseruhát, még a két kis fehér inget, piros gallért is kikészítette, hogy ha megjön a két gyerek, egy-kettőre magukra kaphassák.
A toronyból lejövet Vácsy egyenesen a sekrestyébe fordult be. Bent körülnézett, mintha keresne valamit.
- Hát az a két kölyök merre van?
Bakos a paláston igazított.
- Elmaradtak, úgy látszik... már nem is várom, majd maga ministrál, öreg.
Vácsy orcája fanyarra húzódott. Negyvenkét esztendeje, hogy utoljára bujt be a fehér ingbe.
- Ha tudok, tisztelendő úr...
Bakos nevetett.
- Majd megy az magától.
Vácsy ráhagyta.
- Na jó... akkor megyek, meggyujtom a gyertyákat.
Felvette a gyujtóbotot, meggyujtotta a végén a kanócot és elindult a templomba. Elindult, néhány lépést tett csak, azután halálraváltan, sápadtan, esetten tántorgott vissza.
- Tisztelendő úr!... tisztelendő úr!
Bakos felriadt.
- Mi az?
A vén harangozó nem jutott több szóhoz, csak újjával mutatott kifelé a templomba.
Kint a templom nagy térsége üresen tátongott. Lélek se ült, se állt a padok között. Bálint szeme a nagy ürességbe meredt, egész teste úgy állt a szentély lépcsőjénél, mintha hirtelen nagy fagyás lepte volna meg. Állt, állt, azután lassan megfordult, az arca fehérsége felengedett erős lázas pirosságba és két könnycsepp esett a fehér selyempalástra.
Visszament a sekrestyébe, nagyon megindult volt a hangja, de hallatlan nyugalom áradt szét belőle.
- Menjen, János, szóljon a tanító úrnak, hogy elkezdjük a misét... A tanító máskor is úgy csinált, hogy utolsó percben indult a templomba. Nála nélkül úgyse kezdődik, ő meg minek üljön fent a kóruson jóelőre.
Szilvássy mindent tudva indult fel a kórusra, s mire felért, akkorra már Vácsy is a sekrestyében volt. Bakos most már kemény lett, mint a kőszikla, széles vállán hatalmasra terült szét a palást, merevre bicsaklott a feje, arcán nagy izomcsomók feszültek neki a bőrnek.
- Menjünk, János!
Ugy indultak el, ketten, az oltár felé. Szilvássy keze végigszaladt az orgonán, az orgona ijedten sírt bele a nagy csendességbe.
Mennybolttá tágult a templom és a pap éneke csudálatos zengéssel töltötte el ezt a mennyboltot.
