2. A jégvilág.
2. A jégvilág.
A könyv kisebb fele a sarkvidék természeti viszonyaival foglalkozik: a jéggel, hóval, éghajlattal, az állat- és növényvilággal, végül az északi sarki tájak népeivel: a lappoktól az eszkimókig. (A déli sark kontinensén a pingvin az egyetlen «emberszabású» lény.)
A sarki utazások története a kötet nagyobb és érdekesebb része. «Nagyszerű világ ez. A férfi, aki küzdeni vágyik a természet hatalmas erejével, az itt méltó teret találhat erejének kifejtésére» - írja. - «Ez, meg az ismeretlen megismerésének vágya hozza ide a felfedezőket.» Másutt ezt írja: «... ideális célok vezették az embert ebbe a kietlen világba.»
Ezek után azt várnók, hogy ragyogó hősöknek fogja rajzolni az emberiség önfeláldozó úttörőit, akik annyi lemondás, szenvedés és halálveszedelem árán föltárták a sarki világ titkait a tudomány számára.
Itt-ott kapnak is egy-egy elismerő bókot a halálba menők, kivált ha már régen elporladtak csontjaik, - de ezeknek is csak óvatosan osztja a babért. Megfontolva. Vannak «kedvencei» - ezeknek nem is kell okvetlenül hősi halált halniok - vannak (többen), akiknek haló porukban sem kegyelmez. Ezek közé tartozik Roald Amundsen, az északi mágneses sark felkutatója, az északnyugati átjáró és a déli sark hőse, az északi sark átrepülője, a bajtársi hűség és önfeláldozás nemes áldozata. Amit erről a «hiú sarkvidéki veterán»(!)-ról, «öregedő sarki vitéz»-ről mond a könyv többi helyén, tűszúrások: sejtetések és felületes ítéletek alakjában, lerontja a többieknek is csak egyenlőtlen kézzel osztogatott méltánylás értékét. Dicséretei is fájnak. Úgy vagyunk velük, mint a vitézségi éremmel a háborúban.
Egy helyütt magasztalja a fölfedezések hőseit, másutt arról beszél, hogy fölösleges munkát végeztek, merő rekordhajhászatból. Egyszer-egyszer kegyesen megveregeti a vállát a sarki kutatások csodálatos héroszainak (például Pearynek, akit keresztkérdések alá fogott!) - aztán a tudós fölényes ítélőszékéből - kathedrájából - szekundába pónálja őket.
Amundsen, szegény, már nem korrigálhatja ki a szekundáját. Javító vizsgára nem bocsáttatik. Pedig meglett volna rá a mód. A «Jégvilág» a háború előtt jelent meg először. Azóta Amundsen megharcolta a maga hősi harcát s ha más nem: halálos bukása megmenthette volna - a bukástól. Nem. Cholnoky még halálában sem bocsát meg neki. Amundsen «az Arktisz bosszujának egyik legsiralmasabb áldozata... üvöltve kacag az Arktisz minden vihara, tombol örömében a tépett fátyolu, jégszívű démon! Legnagyobb sikerű hősén borzasztó bosszút állt...»
Szereti «megszemélyesíteni» a természetet. Minden ok nélkül egyre ismétlődnek ilyen «költői» képek: «Hogy kacagott a kaján tundra, a kőszívű jégvilág!» Egy kicsit mintha büszke is lenne a jégszívű démon sikereire.
Greely tábornok, az amerikai sarkutazó, a sarki fölfedezésekről írt remek könyvében sajnálkozik rajta, mily keveset éreztethet meg egy rövidre fogott összefoglalás a sarki utazók szenvedéseiből, önfeláldozó küzdelmeiből; mentegetődzik, hogy csak azt írhatja meg: mit hajtottak végre a kutatók és nem adhat feleletet arra a kérdésre: hogyan. Cholnoky sem felel meg reá. Hiányzik belőle az együttérzésnek az a forrósága, a fantáziának az a szárnyalása, amely az emberi megértés és részvét magasságába lendítse az írót - és az olvasót.
